Tegnap este színházban voltam. Holnap este is színházba megyek, ugyanoda. A két előadás között csak egyetlen nap telik el, de ez alatt a rövid idő alatt valami visszafordíthatatlanul megváltozott, és soha nem lesz már ugyanolyan, mint amilyen tegnap volt. Nem az előadásban történt valami rendkívül drámai, az kiváló volt, nevettünk is sokat, viszont a legnagyobb rendező, az élet egy megdöbbentő, váratlan fordulatot tartogatott számunkra. A mellettem lévő szék tegnap este megüresedett. Káich tanárnő mellett ültem. Az űrt ott a széken természetesen már holnap be fogja tölteni valaki, gondolkodás nélkül elfoglalja a szabad helyet, így is van rendjén, azt a mélységes hiányérzetet azonban, amit a tanárnő maga után hagyott, bennem és az egész közösségben, lehetetlen betölteni.
Óriási veszteség ért minket, amit sokan éreznek a sajátjuknak, hisz sokan szerették és tisztelték a tanárnőt. Ami engem illet, én nemcsak egy színházba járó társat veszítettem, hanem eltűnt mellőlem egy támasz, egy biztos pont, a jelenlét is. Van már egy ilyen „üres székem” a színházban. Azon Franyó Zsuzsa ült korábban, ő is egy volt a bástyáim közül, a legelső és talán a legerősebb. Az a pillér már évekkel ezelőtt leomlott. A Tanárnővel még tegnap este is magunk közé idéztük Zsuzsát, gyakran ismételt, legendás színházi mondásai felemlegetésével. Ők ketten egymást is tartották korábban, már jóval azelőtt is, hogy én egyáltalán világra jöttem volna, de maguk közé fogadtak, tanítottak, segítettek, biztattak, irányt mutattak. Most pedig mindketten végleg elengedték a kezem.
Másról szerettem volna ma írni, de a gondolataim csak egyetlen pont körül tudnak forogni, csak a veszteséget érzem, az élet törékenységével való szembesülés pedig megrendít. A világ olykor egyik pillanatról a másikra kifordul a négy sarkából, és bár a nagy egész kívülről érintetlennek tűnik, egy-egy kisebb személyes univerzum csöndben a darabjaira hullik. Az első döbbenetet és hitetlenkedést aztán az elkerülhetetlen felismerés követi, valahogy tovább kell lépni. Helyre kell állítani a rendszert, és működtetni tovább a hiányzó elemek, fontos alkatrészek nélkül. A veszteség az élet része, ehhez nem fér kétség, ezt mind tudjuk, tudjuk, hogy senki sem úszhatja meg kisebb-nagyobb csapások nélkül, de ez a tény mégsem teszi könnyebbé, nem csillapítja az égető hiányt, amely minden elméleti tudás ellenére váratlanul sújt le. Egyetlen ilyen tapasztalat sem készít fel a következőre, ezzel újra és újra meg kell küzdeni. Az üres teret azokkal az emlékekkel és tanításokkal tudjuk csak kitölteni, amelyek a távozókhoz kötnek bennünket, azokból kell új oszlopokat felépíteni és új egyensúlyt találni. Az emlékek tartanak minket, és mi az emlékeket.
Holnap este, amikor újra beülök a színházba, a Tanárnő már nem fog mellém ülni, hiába is várnám, már nem fordulhatok oda hozzá, nem lesz kinek feltennem a kérdéseimet, nem súghatunk össze az előadás alatt, nem válthatunk szavak helyett cinkos pillantásokat, nem mosolyoghatunk össze. De biztos vagyok benne, hogy érezni fogom a jelenlétét, ahogy eddig Zsuzsa sóhajait vagy harsány kacagását is hallani véltem, a szék alá rugdosott cipője néha mintha a lábamnak ütközött volna a sorok között, úgy most már a Tanárnő nevetése vagy éppen zsörtölődése is meg-megüti majd a fülemet, és mosolyogni fogok. Holnap még talán nem, de egy idő múlva biztosan, mert őrzöm az emlékeket, amelyek nemcsak a hiányt, hanem a folytatást is magukban hordozzák, és egyszer talán képesek lesznek megnyugtatni, hogy amit nem tudunk visszahozni, azt a szeretet és a tanítások formájában örökre magunkkal vihetjük.
Nyitókép: Pixabay
