Általános iskolás koromban – a nyolcvanas évek folyamán Jugoszláviában – azt tanították nekünk, hogy az önigazgatási szocializmusból hamarosan áttérünk a kommunizmusba, ami egyféle paradicsom lesz majd a földön, ahol mindenkinek csupán napi két órát kell dolgoznia ahhoz, hogy meglegyen mindene, ami iránt szükséget érez. Olyan időket éltünk, amelyben az ősrobbanástól az 1941-ig tartó időszak egyféle őstörténelemnek számított, amit követően lezajlott az igazságos társadalom alapjait megteremtő népfelszabadító háború és forradalom, aminek köszönhetően 1945-ben elkezdődött a boldog jelen. Egyszer azonban az is véget ért. Középiskolában az első történelemórán a tanár azt mondta – megjegyzem: itt már szerbül tanultam –, nyissuk ki a tankönyvet, majd felsorolta azokat az oldalakat, amelyeket át kellett húznunk, mert oktatónk állítása szerint butaságokat tartalmaztak. Ekkor 1988-at írtunk.
Az elkövetkező években részben revideáltuk nézeteinket történelmi ismereteinket illetően, közben a bérces Balkánon újabb fegyveres összecsapások dúltak, amelyek politikai és nemzeti nézőponttól függően úgyszintén többféle értelmezést és megítélést vontak maguk után. Elgondolkodtató, hogy hányféleképpen lehet értelmezni egy múltbéli eseményt, hogyan lehet azt bizonyos részletek elhallgatásával, más részleteknek pedig a felnagyításával példaszerűnek feltüntetni, vagy éppen elmarasztalni, eleget téve a nemzeti és politikai érdeknek, illetve az ideológiai elvárásoknak. Felmerül a kérdés, mekkora mértékben tekinthető hitelesnek mindaz, amit az iskolában megtanultunk, a történelemkönyvekben vagy az újságokban elolvastunk, ha tisztában vagyunk vele, hogy történelmi tudnivalóinknak a tudományos szempontok helyett, jobb esetben azok mellett más – eszmei, nemzeti, politikai – követelménynek is eleget kell(ett) tenniük.
Valósággyűlölő eszmék fogságában című kötetében Sáfrány Attila a következőket írja: „A világ létezésének nincs önmagában való célja: egy kaotikus, az emberi felfogóképesség számára érthetetlen forgatag a világ. A történelmet is csak belelátjuk a történéseket visszaadó emlékképek tetszőlegesen kiválogatott sorába. A történelem, akárcsak a személyes emlékezet, a mi szerkesztői munkánk terméke, nem a megtörtént valóság hiteles tükre. E tekintetben legföljebb arról lehetne vitát kezdeményezni, hogy hihetően vagy nem, a tényszerűségre törekedve vagy különféle érdekeket kiszolgálva szerkesztettek-e a történésznek nevezett múltszerkesztők.”
E szerkesztett volta miatt a történelem megítélése és oktatása rendkívül alkalmas terep a hosszú távú manipulálásra, főképp, ha tisztában vagyunk azzal, hogy nálunk „még a természettudományi vizsgálatok sem függetlenedhettek egészen az ideológiától és az ellentmondást nemigen tűrő napi politikától, hát még a társadalmi rendszer születését csak hízelgő módon megírható történelemtudomány” (Vajda Gábor). A második világháborút és a partizánmozgalmat illetően már a mai nyolcvanéveseket is megvezették, és bár később ezek az emberek találkozhattak a tényszerű történelmi adatokkal, még ha el is fogadták/fogadják azokat, kérdés, mennyire tudtak/tudnak szabadulni a gyerekkorukban bennük kialakított történelemszemlélettől, hiszen az egész múltképük s abból kifolyólag jelentős mértékben a világnézetük is ezen alapszik.
A fent elmondottakat alátámasztják az első világháború kitörésének századik évfordulója kapcsán a környezetünkben lezajlott események. Ahelyett, hogy valamennyi érintett összefogott volna – ahogyan azt a tudományos módszertan megkövetelné – közösen levonni a tanulságot, mindenki a saját szájíze szerint magyarázta a száztíz évvel ezelőtt történteket. Ahelyett, hogy a centenárium közelebb hozta volna az egykori szemben álló felek nézetét, a nagy háború megítélése továbbra is jelentős mértékben politikai kérdés maradt. Szerbiában például médiatudósításokban többször találkozhattunk a „Vajdaság felszabadítása” szóösszetétellel, ami, ugye, magában foglalja azt is, hogy előtte az adott terület megszállás alatt állt. Túlzás nélkül állítható, hogy minden ilyen esetben a történelem a napi politikát szolgálja, s ilyen értelemben nyugodtan tekinthető a politika folytatásának más eszközökkel.
Nyitókép: Pixabay
