Hogyan sérthetnék meg valakit annyira, hogy többé szóba se kelljen vele állnom? Ezen töprengek, miközben a reggeli kávémat szürcsölgetem, és elszívom a nap első cigarettáját. Visszaszoktam ugyanis az utóbbi időben, ha még nem mondtam volna. Rosszabb napokon egy egész dobozzal elszívok, pedig mondta az orvos is, hogy végképp abba kellene hagynom, mert köhécselek tőle rendesen. Néha elő szokott jönni olykor-olykor a rosszabbik énem, és ezt nem csak a cigi miatt írom. Vagyis ott van az mindig, ugyanúgy, mint másokban, csak próbálom magam előtt is ügyesen titokban tartani. Ugyanúgy, mint mindenki. Vagy nem mindenki.
Ez a nap legszebb része egyébként: ülök a fotelban, kortyolgatok a bögréből, beszívom a füstöt, és csak nézek ki a fejemből, anélkül hogy gondolnék bármire is. A telefon némítva, és nem is vagyok még hajlandó foglalkozni a napi mókuskerékkel, beindul az majd mindjárt magától. Legszívesebben a madáretetőnket bámulom, ilyenkor már jönnek szépen a picinykéim: verébből és cinkéből van a legtöbb, de aztán a hideggel együtt megjelennek a tengelicek, rozsdafarkúak, rigók, zöldikék, újabban pintyeket is szoktam látni. A madáretető már elég rozoga, talán már több mint tíz éve, hogy kiakasztottam, s olykor a nagy forgalom miatt azt hiszem, mindjárt leszakad, talán nem ártana megerősítgetni, vagy tákolni egy újat. Ha már itt tartok, akkor egy kutyaházat sem ártana összekalapálni, azt is tervezem már régóta, de sehogy sem jutok odáig, hogy meg is valósítsam.
Néha jön egy-két vörösbegy, a kedvencem viszont mindenféleképpen az a parányi kis ökörszem, amelyik minden évben újra és újra megjelenik nálunk, körbetipegi az udvart, miközben fölszedeget ezt-azt a földről, én pedig biztos vagyok benne, hogy ugyanaz a madárka jár vissza évről évre, s szinte a sajátunknak is tekintem. A filmrendező barátomtól teljesen véletlenül megtudtam, a filmjéhez egy stiglicet huszonötezer dinárért béreltek egy madarásztól, ezek alapján igazán gazdagnak érezhetem magam, vannak napok, amikor tíz-húsz is megfordul az etetőn, az cirka kétszázötvenezer-ötszázezer dinár, néha fél év alatt keresek csak annyit, lehet, többet érne, ha csak ülnék a seggemen, és időnként bérbe adnám a madárkákat.
A szomszédos parkban is figyelem a fákat, bokrokat, miközben elviszem reggel a kutyákat sétálni, vajon mik bujkálhatnak ott, a még le nem hullott levelek között. A hideg beálltával a karvalyok is bejönnek a faluba, ha őket nem is, a lakmározásuk nyomait rendszeresen felfedezem az avarban. Egyszer láttam egy jégmadarat is a patak partján, bár az egyik barátom ezt nem hajlandó elhinni, mert szerinte az agyonszennyezett folyóból nem tudnak táplálkozni, de hát mit csináljak vele, csak jobban hiszek a saját szememnek, mint neki. Vannak ilyen barátaim, akik meg akarnak győzni valamiről, amiről biztosan tudom, hogy nem úgy van. Vagy nem a barátaim. Vagy nem akarnak meggyőzni, csak mondják a magukét, tekintet nélkül bármire.
Miközben ezeken morfondírozok, rájövök, valójában most szinte bármiről írhatnék, a fákról is például, amelyeket befutott a parkban borostyán, és ha valaki nem szabadítja meg őket hamarosan az élősködő szorítástól, szép lassan kiszáradnak. De a levelek táncáról is akár, amit szintén nagyon szeretek, de most arról sem fogok.
Sok minden megfordul reggelente az ember fejében, akárcsak a madárkák az etetőn, ugyanúgy röpdösnek a fejemben a gondolatok ide-oda. Aztán egyszer csak eszembe jut a hogyan, és rádöbbenek, hogy meg is van.
Hát így.
Nyitókép: Pixabay
