Valamikor az ezredforduló tájékán kaptam addigi életem legösszetettebb táblajátékát, a Gazdálkodj okosan! társast. Mivel akkor még csak a Čoveče, ne ljuti se (Ki nevet a végén?) és az annak hátoldalára nyomtatott malom játékot ismertem, az újdonság elsöprő erejével hatott a méretében is nagyobb, képekben és kellékekben gazdag magyarországi társasjáték. Akkora becsben tartottam, hogy inkább eltitkoltam a kisiskolás játszótársak elől, a szüleimen és természetesen rajtam kívül senki sem érhetett a vaskos (valószínűleg a kor legolcsóbb papírjára nyomtatott) pénzkötegeket rejtő dobozhoz.
A Gazdálkodj okosan! egyébként az egykori Monopoly kommunista változataként került forgalomba a 20. század második felében. Utóbbi már Capitality néven létezett a második világháború előtti Magyarországon is, de később címében és tartalmában olyanná formálták, hogy az összhangban legyen az államszocialista gazdasági és társadalmi berendezkedéssel, majd időről időre átalakították, a kor és a fogyasztói társadalom elvárásaival lépést tartva fejlesztették, és egyszer csak kapitalizálódott a keleti blokk közkedvelt társasjátéka.
A mi karácsonyfánk alá anno egy 90-es évek végi verzió kerülhetett, amire dátumozás híján abból következtetek, hogy a kék, Szent Istvánt ábrázoló ezres keveredik benne az ezredfordulóra kivont korábbi forintsorozattal. Ez csak most tűnt fel, miután közel húszéves álomból felkeltettem a képzeletbeli gazdagságot és luxusvillát ígérő dobozt. Hogyan is tehettem volna annak idején ilyen felfedezéseket, amikor épphogy csak tudtam, mi Magyarország fizetőeszköze, nemhogy tisztában legyek az éppen aktuális bankjegyekkel. De nem csak az ismeretlen papírpénzek okoztak fejtörést, például abban sem voltunk biztosak, mi az a kötvény, az APEH-ről és az szja-ról pedig végképp halványlila dunsztunk sem volt. Ha valaki mégis az szja-bevallást előíró mezőre lépett, akkor kárörvendően kinevettem – mert tudtam, hogy fizetnie kell –, de mindig megkérdeztem, mit jelent az az szja. Úgy olvastam fel egymás után a betűket, ahogy írja, véletlenül sem „eszjéa” hangzással. Biztosan azért, mert nagyon kíváncsi voltam rá, a sors lehetőséget adott arra, hogy a való életben is megtapasztaljam az anyaországi személyi jövedelemadó levonásával járó kicsit sem kellemes érzést.
Ezt a mára régészeti emléknek számító társasjátékot egyébként szándékosan ástam elő, mivel felhívták rá a figyelmemet, hogy érdemes megvizsgálni a különböző korszakokban született Gazdálkodj okosan!-táblamezőket, hiszen mindegyik kiválóan tükrözi az adott éra szociális valóságát. Az 1970-es években kiadott változaton például teljes csődöt hozott a játékosnak, ha véletlenül a kocsma mezőre lépett, a színház- és a múzeumlátogatás viszont töredék ára volt az említett vendéglátóegység által követelt kiadásnak. A kétezres évekre sem változott sokat a helyzet, viszont itt az alkoholizmus egyenesen bevételt jelentett, hiszen meglehetősen nagy összeget, 5000 forintot kaphattunk azért, ha visszaváltottuk a sörösüvegeket, és ezen már majdnem vehettünk egy vasalót. A színházjegy mellette itt is nevetséges összegbe, 550 forintba került. Értjük a lényeget, még akkor is, ha a valóságot kicsit aránytalanul ábrázolták. Ha még a sörösüvegeken a való életben nem is tudunk meggazdagodni, azért néhány örök érvényű igazságot utólag felfedeztem a játékszabályok között. Például vastag betűkkel kiemelik, hogy akinek a játék végére adóssága marad, az eleve vesztes, hiszen az adóhivatal és a bank kíméletlen. Személyes kedvencem pedig az a szerencsekártya, amelyen szó szerint a következő áll: „Ha már van lakásod, gratulálunk. Ha még nincs, húzzál bele!” Most magamon nevetek, milyen egyszerű volt végtelen körökkel, papírpénzzel és szinte kizárólag a szerencsére hagyatkozva okosan gazdálkodni.
Nyitókép: Pixabay
