Szinkronicitás – így nevezte el a különös véletlennek tűnő egybeeséseket Carl Gustav Jung. A svájci pszichológus úgy gondolta, van a világmindenségnek egy működtető elve, ami független az ok-okozati összefüggésektől. Az olyan váratlan egybeeséseket értette ez alatt, amelyek sorsfordítók az ember életében. Olyan egybeeséseket, amelyek az adott egyént arra ösztökélik, hogy tudatosságában segítsék, kiteljesítsék. Ezen jelenségek sajátossága, hogy az adott pillanatban akár bosszantók is lehetnek, jelentéktelennek tűnhetnek, ám később fény derül sorsszerűségükre. Ekkor már úgy tűnik, okkal történtek, hosszú távon bennünket szolgálnak.
Házunk udvarán épp a tavaszi napsütés első sugaraiban gyönyörködöm, amikor megcsörren a telefon. Budapestről hívnak. Állásinterjúra invitálnak egy neves, országos, sőt a határokon is átívelő lefedettséggel rendelkező médiaházhoz. Örömömben elújságolom testvéremnek a hírt, aki felcsillant szemmel tudatja: velem jön, épp neki is lenne dolga arrafelé. Az ő autójával megyünk. Az utazás vidáman, hangos zeneszóval indul. Gyorsan telnek hát a kilométerek. A magyar határhoz közeledve azonban égettműanyag-szagra figyelünk fel. Néhány pillanat múlva már hiába nyomom a gázpedált, az autó ugyan zúg, de gyorsulni már nem hajlandó. Megállunk. A sebességváltó is beragadt. Az utastérben gyászos csend honol. Kezem a kormányra ragad, és csak nézek magam elé. Gondolkodok. Ez életem nagy lehetősége, amire évek óta gőzerővel készülök. Muszáj feljutnom Budapestre. De hogyan? Azon elmélkedek: van nekem otthon egy autóm… Azt valahogy felhozzuk hozzánk, a használhatatlant pedig hazaszállítjuk, és már mehetünk is tovább. Gyorsan telefonálok hát egy járművontatónak, a másik feladat végrehajtására pedig a legjobb barátomat kérem meg. Meg is érkezik a várva várt jármű. Fülig érő mosollyal az arcomon az úttestre lépek, s a következőt hallom: „Valami gond van. A kormány nagyon nehezen fordul, és világít pár jelzőfény a műszerfalon” – ordít a barátom a kocsiból. És valóban. A másik autó is elromlott.
Mondanom sem kell, hogy ezek után nem értem oda az állásinterjúra. Nem is hívtak többé ettől a cégtől. Két hónappal később azonban egy álomszerű munkahelyen találtam magam, ahol olyan feladatot végzek, amit szabadidőmben is szívesen csinálnék. A munkatársaimra, feletteseimre felnézek, mégis baráti viszonyt ápolok velük. Azt nem tudom, hogy a két lerobbant autó által meghiúsult állásinterjúnak mi lett volna a vége. Lehet, hogy egyébként sem vettek volna fel. Vagy ha igen, nem tudom, milyen körülmények vártak volna rám.
Ma azonban – több mint egy évvel a történések után – úgy tűnik, az említett médiaház végleg bezárja kapuit. S így, ezen információk birtokában azon elmélkedek: vajon miért robban le egyszerre – az azóta hibátlanul működő – két autó? A sors keze van a dologban? Vagy isteni gondviselésről van szó? Valóban létezhet a Carl Gustav Jung által szinkronicitás szóval összefoglalt jelenség? Egy biztos, ha már írt erről, nem csak én éltem át hasonlót. Sőt, meggyőződésem, hogy Paulo Coelho is valami hasonló történetre gondolhatott, amikor Az Ötödik Hegy című könyvének sorait írta: „Úgy alakul az élet, ahogy mi alakítjuk. De olyan dolgok is vannak, amelyekre az istenek köteleznek bennünket. Nem számít, hogy milyen okból teszik, és az is hasztalan, ha minden lehetőt megpróbálunk, hogy messziről elkerüljük ezeket a dolgokat.” Azt is leírta, figyelni kell a jelekre, hogy odaérjünk, mert Isten világában minden ember számára kijelölte az utat. Bár az is lehet, hogy pusztán utólag kreálunk magunknak egy izgalmas, logikailag összefüggő narratívát, úgy, hogy valójában véletlenről van szó.
