A trianoni békediktátum a mai napig be nem gyógyuló sebet ejtett a magyar lelkekben. Ferde a koronán a kereszt. Gondoljuk. Nemzetünk lelkében mélységes letargia van. Mohács utáni történelmünk és annak 1920-as kicsúcsosodásának következménye, hogy mindennap elsiratjuk magunkat. Pedig akár büszkék is lehetnénk. A tragédiákban – ahogy sok minden másban – is páratlan nemzet vagyunk.
Nagyapám gyermekkoromban sokszor emlékeztetett: „fiam, bizonyos értelemben mélyről lehet magasat ugrani". Ha ebből a megközelítésből nézünk magunkra, minket a világ legjobb kovácsa edzett karddá: maga a történelem.
Egy biztos, amikor ma Trianonról beszélünk, az esetek többségében a magyarság sorstragédiájára gondolunk. Egy olyan tragédiára, amely páratlan az emberiség egyetemes történelmében. Egy olyan sorscsapás jut eszünkbe, amely szinte lehetetlenné tette a túlélést.
Mintha egy embernek levágnák a végtagjait, elzárnák a külvilágtól, s elvárnák tőle, hogy maradjon életben. Majd ezek után a teljes nemzet belekeveredik egy újabb világháborúba, ahol és amely után kiirtják a legvirulensebb és gazdaságilag leginkább életképes népességét. Majd 1956-ban jön egy szabadságharc – a kétpólusú világrend egyik vezető hatalmával szemben –, amely után újabb 200 ezer ember hagyja el az anyaországot.
Egy „jóslat", amelyet a XVIII. században Johann Gottfried Herder fogalmazott meg rólunk, így szólt: „A magyarok, mint az ország lakosainak legcsekélyebb része, most szlávok, németek, románok és más népek közé vannak beékelve, s századok múltán talán nyelvüket is alig lehet felfedezni."
A múlt század közepén őseink joggal gondolhatták azt, hogy a „jóslat" hamarosan beteljesedik. Magyarország azonban 102 évvel e tragédiasorozat kezdete után köszöni szépen, jól van. Közjogi értelemben – az állampolgárság útján – egyesült a nemzet. A levágott végtagokba is jut vér. Tízmilliós ország, tizenötmilliós nemzet. Épül, szépül. A hétmilliárdos bolygón. Mondhatnánk, nem nagy szám. S ha kizárólag azokat nézzük, valóban nem az. Ezen mutatók ellenére mégis a világpolitika alakítói, formálói vagyunk.
Magyarország és a nemzet tehát nemcsak túlélte Trianont és az azt követő évtizedeket, hanem megerősödve került ki a tragédiák sorozatából. Hazánk, ha úgy tetszik, anyaországunk ma a Kárpát-medence – politikai és bizonyos szempontok alapján gazdasági értelemben is – legerősebb országaként tündököl. Mi ez, ha nem egy páratlan sikertörténet?
A közelmúltban – Európában előszőr – a magyar fővárosban szervezték meg a neves amerikai rendezvényt, a Konzervatív Politikai Akció Konferenciát (CPAC), amelyen a sajtó képviselőjeként én is jelen lehettem. Az esemény sok szempontból tanulságos volt, de a legmeghatóbb pillanatot egy levetített imázsfilm okozta, amelyen nemzetünk történelméről, jelenéről, jövőjéről folytatott párbeszédet egy nagyapa az unokájával.
– Száz évvel ezelőtt végleg el akartak törölni bennünket a föld színéről, és mi hiába vártuk a felmentősereget. Míg rá nem jöttünk, hogy mi vagyunk azok, akikre vártunk. Felelősségünk túlmutat saját magunk sorsán. Küldetésünk ugyanaz, mint ezer éve: a velünk élő népekkel szövetségben naggyá tenni a Kárpát-medencét. Ez a családunk története. Ez Magyarország története. És nem ért véget sem Mohácsnál, sem Világosnál, sem Trianonnál – mondja a bácsi.
– És hogy folytatódik? – teszi fel a kérdést a gyermek. – Azt már ti írjátok. És ha jól írjátok, újra ragyogni fog Szent István koronájának összes köve – érkezik a megható válasz nagyapától. És mi nem írhatjuk rosszul. Hiszen minket a világ legjobb kovácsa edzett karddá generációkon át: maga a nagybetűs történelem.
