Mosd el a szerszámokat! Sosem mondta, hogy befejeztük a munkát, elég volt mára, majd holnap folytatjuk vagy valami hasonlót, csak ennyit: Mosd el a szerszámokat! Egyrészről nyugtatóan hangzott a mondat, mert nem az óra szabta meg, hogy mikor van fájront, hanem ő, és mivel a kora reggeltől tartó robotolás után akár már délután jólesett volna az utasítása, alkonyat körül meg végképp megörült neki az ember. Másrészről pedig jókora bosszúságot okozott, hogy amikor már csak húzza a lábát a munkás, ég a tenyere, amikor úgy van vele, hogy végre vége a napnak, akkor kiderül, hogy hátravannak még a szerszámok. Ő pedig leült a téglákra, öntött egy pálinkát, és amíg iszogatta, figyelte, hogy mosogatok. Ilyenkor pálinkát kell inni, merthogy a napot is azzal kezdi a munkás, aztán csak izzad a melegben, emiatt sörrel kell védekezni a kiszáradás ellen, este pedig pálinkával lezárni a sörözést. Ez nem is lett volna baj, ha én is ott ülök mellette, de rám még várt munka, olyan semmilyen, mégis – vagy éppen ezért – terhes, mintha azt mondta volna: te még söpörd föl az udvart.
Nem tartott ez sokáig, de hát mégiscsak ott sorakozott a betonkeverő, a talicska, a fándli – amit mi fánglinak hívunk –, a cserpák, a lapátok, a lehúzódeszka, a tapasztó- és a simítókanál, a spachtli – minálunk egyszerűen spakli –, meg mindig akadt még néhány eszköz ráadásnak. Legalább a sajátjait elmoshatná, amiből annyi haszon mindenképp származna, hogy együtt ülnénk le pihenni. Persze nem kellene emiatt bosszankodni, mert bekalkulálhatná az ember, hogy ilyesféle tisztogatással zárul minden nap, beletartozik a munkába. Senki sem venne a kezébe másnap reggel olyan szerszámot, amelyikre rákötött a beton vagy a habarcs, nem is rendes mester az, aki ilyesmire vetemedne. Az sem volt megengedhető, hogy itt-ott maradjon egy-egy flekk rajtuk, mert karcolnak, nem csúsznak, rozsdásodnak. Mégis megjegyeztem, hogy mindenki elmoshatná a magáét.
– El, de ez napszámosmunka – válaszolta, és tovább nem esett szó róla.
Eltelt talán egy hét is, amikor már ő hozta föl a témát, estefelé a falazóblokkon ülve hosszas okításba kezdett, bár fiatalabb volt nálamnál.
– Az ember nem mesternek születik, sőt még csak inasnak sem, mert már az inasságkor is konyítania kell valamit a szakmához. Olyan munkákat kap, amit a tapasztaltabbak nem szívesen végeznek, igaz, ő sem örömmel teszi, de kénytelen rá. Mint amikor a szakképzetlen kimegy Nyugatra, azt kapja, amit a német nem vállal. De itthon az idő múlásával és tapasztalatokkal szabályszerűen előbbre léphet. Nem lehet srég a fal, hepehupás a padló, lukacsos a vakolat, a mester meg ránézésre tudja, hogy sovány-e a beton. Mérnökben is azt becsülöm, akinek már járt a kezében fángli meg simítókanál, az ő esetükben a lapáttól eltekinthetünk. A tapasztalatot nem tudod könyvekből megszerezni, pedig vannak helyzetek, amelyek föladják a leckét. Mint az iskolában a diák a tanárnak: az elmélet ki van dolgozva, de némelyik gyerek nevelhetetlen. Ezt oldd meg! Még a politikusok némelyike is bárgyú, esetleg agresszív, de lehet a kettő együtt is, olyanok, hogy nem tudsz mit kezdeni velük, miközben azt hiszik magukról, hogy ők a mesterek a szakmában. Vigyázni kell, hogy ne uralkodjanak el, mert ledorongolják a hozzáértőket. Akkor pedig dől minden össze, mint a mi szakmánkban az épületek, vagy ha nem is, de állandóan javítgatni kell. Így van az, ha süllyed a szakma becsülete és veszik a méltósága. Esetleg a művészember vagy a sportoló tud hirtelen berobbanni az élmezőnybe, a többieknél a nagy ugrás inkább csak önhittség.
Ilyenképpen győzködött, miközben abban a hitben, hogy megértem az előléptetésre, tovább mostam a szerszámokat a korábbi ellenszenvvel.
