Munkába tartva a tömegközlekedésen egy furcsa párbeszédre leszek figyelmes. A legmagasabb fokú nyelvvizsgát sikeresen abszolváló diák elújságolja az örömhírt egy barátjának, aki a következő kérdéssel reagál: „De Ádám, mégis mire mész majd vele?” Talán a sors keze lehet, hogy munkából hazafelé tartva ugyanezzel a „baráttal” találkozom a metrópótló autóbuszon. A négyszemélyes ülőhelynél egy csapat diák veszi körbe a fickót. Ő beszél, a többiek rá figyelnek. – Hallottátok, hogy Ádám letette a felsőfokú angol nyelvvizsgát? Szerintetek mégis mire megy majd vele? A mai világban ez már nem ér semmit. Különben is, könnyű úgy nyelvvizsgát szerezni, hogy az édesanyád angoltanárnő az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Amúgy meg szerintem teljesen tehetségtelen figura, és a lányoknál sem ügyeskedik – magyarázta Ádám feltételezett barátja a társaságnak.
A párbeszédet figyelve azon elmélkedem: vajon tényleg igaz lehet az a közhelyes mondás, hogy bajban ismerszik meg a jó barát? Vagy szimpla önámításról van szó? Talán inkább az utóbbi lehet igaz, hiszen az evolúció is úgy formált bennünket, hogy folyamatosan, kényszeresen előnyre kell törekednünk embertársainkhoz képest. Bármiféle fölény növelheti a korlátozott javak megkaparintásáért – élelem, szaporodás – folytatott verseny során az esélyeinket. A primitív társadalmakban az ügyesebb vadász, a mesteribb íjkészítő, a vonzóbb nő mindig sikeresebb volt a többiekhez képest. A fejlettebb társadalmakban pedig még inkább hatalmi és vagyonbéli különbségre tudunk szert tenni képességeink által. Talán pont emiatt tobzódnak körülöttünk az emberek, amikor bajban vagyunk. Sajnálkoznak, kíváncsiskodnak, és örülnek, hogy többnek, jobbnak, szerencsésebbnek érezhetik magunkat nálunk. Léteznek ugyan kivételek, de alapvetően ilyen az emberi természet. A legtöbben arra törekszünk, hogy fölérendelt vagy minimum mellérendelt viszonyba kerüljünk másokhoz képest. Ha azonban találkozunk egy bizonyos szempontból fölöttünk álló, például sikeresebb emberrel, akkor nem feltétlenül tudatosan, de olyan eszközökhöz nyúlunk, amelyekkel az ő érdemeit kicsinyítve lehúzhatjuk a saját – általunk elképzelt, valójában nem létező – szintünkre az illetőt. Márpedig az irigység, a gúny és a kibeszélés erre a célra tökéletesen alkalmas eszközök – az illúzió szintjén legalábbis. Idősebb szociálpszichológia tanárom mondta az egyetemen: „Az igazi barát nem az, aki ismer, mégis szeret. Vagy melletted van a bajban. A barát az, aki el tudja viselni még a sikereidet is.”
– Az a baj veled, hogy irigy vagy. Csak a mézesmázos felszínt, az eredményt, a pillanatnyi sikert látod. Közben elfeledkezel a mögötte megbúvó lemondásokról, könnyekről, álmatlan éjszakákról – mondja a tömegből egy – Harry Potter-filmből Hermionéra emlékeztető külsejű és habitusú – lány Ádám barátjának, akinek még mindig nem derült ki a neve. Néhány másodpercig kínos csend lohol a levegőben, majd ismét megszólal a fiatal hölgy.
– Az irigységedet felhasználhatnád inkább arra, hogy te is megcsináld a nyelvvizsgát – mondja. A fiú elszégyelli magát. Talán ő is érzi, hogy a hölgynek igaza van. Talán rájött, hogy amíg a barátja életével van elfoglalva, nincs ideje javítani a sajátján. Talán elgondolkodott rajta, hogyan szerezheti meg az általa vágyott dolgokat. Ezzel egyúttal pedig az irigységi szintjét is csökkenthetné. Hiszen a sikert leginkább más sikeres emberek képesek elismerni. Mert őket már nem rontja meg a kisebbrendűségi érzés attól, hogy másnak sikerült valami.
