Az ember társas lény. Igényünk van egymás közelségére. A kapcsolódás életünk kezdetétől legvégéig lételemünk: valakiben nevelkedünk, megszületünk, és mások mellett, mások által védve, táplálva növekedünk, emelkedünk, és abban reménykedünk, hogy az utolsó perceinket sem fogjuk egyedül tölteni. Ám minden jel arra utal, hogy képtelenek vagyunk társas igényünket kielégíteni. Osztozik rajtunk a magány. Mégis hogyan lett ennyire egyedül hagyott a XXI. századi ember?
A magányosság folyamatosan terjedő népbetegség, ami egy 2018-as amerikai kutatás szerint mára soha nem látott méreteket öltött: a vizsgált felnőtt lakosság fele számolt be arról, hogy időről időre vagy akár mindig egyedül érzi magát. A nagyszabású vizsgálat résztvevőinek negyven százaléka azt is elmondta, néha vagy mindig elszigeteltnek érzi magát, kapcsolatai valójában tartalmatlanok. Emlékezzünk vissza akár a mi életünkben történt évtizedes változásokra vagy akár szüleink, nagyszüleink meséire! Hogyan néztek ki a hétköznapok annak idején? Együtt volt a népes család.
Nagyszüleink korában még az is gyakori volt, hogy a szülők, a nagyszülők és akár hét-nyolc gyermek élt egy fedél alatt. De olyan meséket is hallottam, hogy egy településen csak néhány utcában, egy-egy tehetősebb családnak volt rádiója, később televíziója. A környékbeli érdeklődők, családok, barátok pedig ebben a háztartásban gyűltek össze, s hallgattak/néztek meg egy-egy jelentősebb sport- és/vagy világeseményt. Még az én gyermekkoromban is jellemző volt, hogy az utcabéliek összeültek valamelyik ház előtt, és ahogy a dédnagymamám nevezte akkoriban, „bandáztak" az utcán. De megemlíthetnénk a retró képeken szereplő tömött kocsmák százezreit, a megtelt táncházakat, illetve a különböző eseményeket is.
S gondoljunk bele, az ismeretségi körünkben hány olyan szülő, gyerek, nagyszülő van, aki ma egyedül tölti az adventi időszakot? Mégis mi lehet ezen jelenségeknek az okozója? A demográfiai mutatók csökkenésén kívül (egy családban csak elvétve születik háromnál több gyermek) több tényezőn is áll e dolog. Az esetek többségében a család tagjai nem egy fedél alatt, hanem szanaszét vannak a világban.
Összességében elmondható, hogy famíliákat szakított százfelé a gazdasági elvándorlás, a távolság, a határ. Mindemellett fogyasztói társadalmunk arra sarkall bennünket, hogy mindenáron meg kell élnünk individualista, egyéni vágyainkat. Rohanó léptekben szaladunk céljaink után, s mindent felteszünk egy lapra víziónkért. Közben szeretteink háttérbe szorulnak. Emellett annyiféle érdeklődési lehetőség nyílik meg előttünk, hogy az emberek céljaik mentén különböző irányokba orientálódnak. Egy másik irányba haladó ember nehézségeit, gondolatait már meg sem hallgatjuk, távol áll a miénktől.
Emellett a technológia is közbeszólt. Gyakran fizikai valónkban ugyan jelen vagyunk, de telefonunkon böngészve képtelenek vagyunk megélni az adott pillanatot. A társas fizikai való megélésének hiánya pedig belső hiányérzetet is okoz. A technológia nem tudja kielégíteni igényeinket. Mindezzel együtt hatalmas csúsztatás lenne azt mondani, hogy korábban nem voltak olyan emberek, akik egyedül érezték magukat. Az elmagányosodás, az egymástól való elidegenedés a huszadik századnak is témája volt már – az urbanizáció, a fogyasztás és a felcserélhetőség eszméje hosszú évtizedekkel ezelőtt is foglalkoztatta, felkavarta az embereket. Gondoljunk csak a Száz év magányra Márqueztől vagy Franz Kafka bármelyik klasszikusára. A Nyugat költőinek – Babits Mihálynak és Juhász Gyulának – a versei között is találhatunk ilyen műveket. Ám egy biztos: mára valami gyökeresen megváltozott...
