Szikrázóan sütött a nap, amikor a Spanyol lépcsők felől elindultam. Egy kisebb tér felé lépkedtem, amerre a lábam vitt. Nem gondolkodtam, a szikrázó nap betöltötte a testem és a lelkem.
Amikor beléptem a térre, először csak az oszlopot láttam. Rómában nem kevés oszlopot lehet látni, így nem is időztem vele sokat, inkább emeltem a tekintetem, hogy nézzem, mit tart magán. A nőt nem láttam azonnal, hanem a jobb karján a virágkoszorút. Száraz keménységűre hervadt virágok fürödtek a nyári fényben. A nő jobb karján lévő koszorútól elálmélkodtam. Hiszen olyan magasan van! Ki látott már koszorút a föld és az ég közé helyezni! Még följebb emeltem a tekintetem, de még mindig nem a nőt láttam, hanem a feje körül a csillagokat, ahogyan rárajzolódnak a kék égre.
A hátam mögött a Spanyol lépcső felől behallatszódott a zsibongás, de alig hallottam belőle valamit, csak bámultam a száraz virágkoszorút és a méltóságteljes, átszellemült, büszke fiatal nőt, ahogyan a jelenlétével uralja a teret, beragyogja a fölötte elterülő eget.
Jövőre lesz 165 éve, hogy a Szeplőtelen fogantatás oszlopa, amelynek jobb karjára a fehér vagy színes virágokból álló koszorút minden december 8-án figyelmes mozdulattal odahelyezik a tűzoltók, ott áll azon a téren. A műalkotás oszlopa az ókori Rómából való, így ível át időn és téren az a gondolat, amit a fiatal nő felfelé emelt, legkevésbé sem alázatos, hanem büszke és öntudatos fejtartásába sűrített bele a szobrász, hogy többek vagyunk önmagunknál. Szabadság van bennünk, a választás lehetősége.
Szikrázóan sütött a nap, amikor a Spanyol lépcsők felől elindultam. Egy kisebb tér felé lépkedtem, hogy megnézzem a Szeplőtelen fogantatás oszlopát. Rózsaszínű virágok szirmai ragyogtak a kék égen, a moccanatlan hőségben a száraz virágok törékeny teste körbefonta Szűz Mária jobb karját, aki mit sem törődve a koszorúval, tekintetét az ég felé fordítja. A titok, aminek birtokában van, a tekintetében fejeződik ki.
Természetesnek tekintjük, hogy ma már nemcsak nem vagyunk birtokában semmilyen titoknak, de már törekvés sincs bennünk, amivel szeretnénk megérteni, hogyan volt lehetséges, hogy hittételből titok szülessen, abból tudás legyen, és a belső szabadság kifejezésére való törekvés ábrázolása. Így aztán nehezen érthetjük meg azokat a pillanatokat, amelyek az emberi létezés szintézisét fejezik ki. Nem marad egyebünk, mint a szavakkal való kufárkodás, a szokásokért vagy a szokások ellen vívott harc.
Szikrázóan sütött a nap, amikor a Spanyol lépcsők felől elindultam, mert tudtam, hogy arrafelé áll a Szeplőtelen fogantatás oszlopa, ahol minden december 8-án megjelennek a tűzoltók, hogy elhelyezzék a virágkoszorút. Meg akartam nézni a szobrot. Belépve a térre, felemeltem a fejem. A tekintetembe belefolyt a nyári ég kékje, ami, akár egy finom lepel, úgy borult a város fölé. Arra gondoltam, ezt a pillanatot kellene megőrizni, ahogyan a Spanyol lépcsők körüli zsivajból átléptem a csöndbe. Ezt a tökéletességet kellene megőrizni, az emberek nevetését, a fényképezőket, az ámulókat, a figyelmeseket. Mindenkit, akinek az arcán átsuhanni látom a szépséget. A létezés örömének szépségét, amitől egy pillanatra elhomályosul a tekintet, párásabb lesz. Senkinek sem jut eszébe istálló, születés, önfeláldozás, vállalás, bátorság, szeretet. Mégis megállnak egy pillanatra, ha másért nem, hát azért, mert rácsodálkoznak a fiatal nő büszkén felvetett tekintetére. És eszükbe sem jut, hogy ránk büszke.
