Pró és kontra érvek, érzékenyítő videók, gyűlöletcunami. Társadalomformáló tartalmak zúdulnak ránk minden irányból, az év legtöbb napján. Ennek hatására a virtuális világ kommentszekciójában, sőt még a valóság fórumain is egymást gyilkoljuk verbálisan. Ám mindnyájunknak szüksége van egy kis menedékre. Egy rövid időintervallumnyi szigetre az év tengerében, amikor szívünkbe végre békesség költözhet.
Nem volt ez másképp száz évvel ezelőtt sem. Ugyan a maitól eltérő világrendben a kor birodalmi vezetői más eszközökkel próbálták érdekeiket érvényesíteni, a nép békevágya – ha csak rövid időre is – utat tört magának. 1914. december 25-ét írunk. A nyugati csatatéren járunk. Amikor leszállt a karácsony estje, a frontvonalak között ünnepi dalok hangjait sodorta a szél. Az ideges brit őrszemek a lövészárokból kilesve még karácsonyi lámpások fényét is látták a távolban.
Egy lövész visszaemlékezése szerint az ellenséges lövészárokban lévő német katonák egyszer csak kiáltozni kezdtek: Cigarettát! Pudingot! Boldog karácsonyt! – és hasonlókat, úgyhogy két bajtárs kimászott az árokból, és a német vonalak felé indult. Alig félúton járhattak, amikor négy német katonába botlottak, akik mindössze szivarokkal és egy üveg borral voltak „felfegyverkezve”. „Azt mondták, ha mi nem lövünk, ők sem fognak karácsonykor lőni” – idézte fel a katona emlékiratában. A karácsonyi fegyverszünet eszméje rohamosan terjedt a nyugati fronton. Az egyik skót lövészszázad katonája, Cunningham közlegény szerint bajtársai a németekkel együtt énekelték a karácsonyi dalokat egész éjjel, majd reggelre ébredve látta, hogy németek közelítenek az állásaik felé: egy hordó sört gurítottak maguk előtt, amelyet egy megszállt sörfőzdéből szereztek, és megosztottak az ellenséggel. Bár a pacifisták abban reménykedtek, a fegyverszünet egy új korszak beköszöntét jelzi, a katonák lábhoz teszik a fegyvert, és vállvetve küzdenek majd egy nemesebb ügyért, az öldöklés rutinja ismét felülkerekedett. Henderson, a brit műszaki alakulatok egyik őrvezetője azt írta: másnap, 26-án „éjfélkor riadót fújtak, harckészültségben vártunk hajnalig, és láttuk, hogy akikkel az előző napokon haverkodtunk, megpróbálnak lerohanni minket, de ugyanúgy szétzúztuk a soraikat, mint máskor. A harctér, ahol kezet ráztunk, és boldog karácsonyt kívántunk egymásnak, tele volt német hullákkal”.
A világ mára jelentősen megváltozott. Mindössze egy évszázad leforgása alatt. Ne legyen kétségünk, ma is háború zajlik a szemünk előtt, csak a csaták új, kevésbé látványos színtereket találtak maguknak. Winston Churchill, a múlt század kiemelkedő történelmi személyisége már a második világháborút követően megjósolta ezt a jelenséget: „A jövő birodalmai az elme birodalmai lesznek” – mondta akkor, utalva rá, hogy a jövő háborúit nem a fizikai frontvonalakon mozgó, dübörgő lánctalpas harckocsik, nehézbombázók döntik majd el, hanem az emberi meggyőzőképesség. A háború az újságok, könyvek hasábjaira, a telefon, televízió képernyőjére költözött, és a tömegek gondolataiért zajlik. Ezen a hadszíntéren éljük mindennapjainkat, mi, XXI. századi emberek. Akarva, akaratlanul. De a karácsony ma is tűzszünetet, békességet hoz. Ez a néhány csendes ünnepnap lehetőséget nyújt arra, hogy hátrébb lépjünk a mindennapjainkra nehezedő mocsárból, és időt szenteljünk azoknak a dolgoknak, amelyek a legfontosabbak nekünk: a szeretetnek, a családunknak, egymásnak. Az elménkért folytatott háború a karácsony után éppúgy folytatódni fog, mint ahogy a véres harcok is folytatódtak 1914 decemberében.
