Mindannyian hibázunk. Valaki többször, valaki kevesebbszer. A hibák ahhoz szükségesek, hogy ne állapodjunk meg, ne legyen az életünk olyan, mint az állóvíz. A hibák továbblöknek, előrehaladásra késztetnek bennünket. Ha elég érettek vagyunk ahhoz, hogy tanuljunk belőlük, ha elég erősek, hogy felálljunk utánuk, talán fel is készítenek bennünket életünk legfontosabb megpróbáltatásaira.
A Downing Street 10-es számú épülete előtt állok Londonban. Pontosan ott, ahol a XX. század egyik – hacsak nem a legmeghatározóbb – történelmi személyisége, Winston Churchill fényképezőgépek kereszttüzében a győzelem jelét mutatta, a második világháború derekán. Akkor, amikor még talán – a feleségén kívül – senki sem hitt benne. Nem is alaptalanul.
Winston Churchill belügyminiszterként elsősorban csapnivalóan kezelte az 1910–1912-es nagy sztrájkokat a szigetországban. Aztán ott volt az első világháború elején az antwerpeni baklövése, amikor fejébe vette, hogy Antwerpent muszáj megszabadítani a németektől, és elhitette a környezetével, hogy erre egyedül ő képes. Négy-öt napon át irányította a kikötő védelmét, majd Antwerpen kapitulált, s az egész brit sajtó attól volt hangos, hogy Churchill emberáldozatokat követelő cselekedete kizárólag önmaga fényezésére volt jó. Ám ezután épp elég hosszú ideig maradt az Admiralitás első lordja ahhoz, hogy tető alá hozzon egy egészen elképesztő és mai napig párját ritkító katonai katasztrófát. Churchill 1915-ben a nyugati front döntésre vihetetlen állóháborújától komoly erőket akart átcsoportosítani Konstantinápoly mellé, a rettegett brit flottával össze akarta zúzni a gyengének hitt oszmán sereget. El szerette volna foglalni a szultáni fővárost, és a Boszporuszon át kiszabadítani az orosz hajóhadat a Fekete-tengerről. Ám a hadjárat csúfos katasztrófával végződött. Az antant a Gallipoli-félsziget ostrománál rövid idő alatt több mint 44 ezer katonát vesztett. A brit hadtörténelem legnagyobb kudarcában az egyetlen részsiker a maradék csapatok trükkös evakuálása volt.
Gallipoli és Antwerpen emléke 1940-ben még bizonyosan elég élénken élt a köztudatban ahhoz, hogy befolyásolja a közvéleményt azt illetően, vajon valóban ő-e a megfelelő személy arra, hogy háborúba vezesse a nemzetet. Ám ő volt az egyetlen a szigetország politikai vezetői között, aki nem akart alkudozni az öreg kontinens nagy százalékát prédájává tett germán tigrissel. Churchill nem ígért mást, csupán vért, verítéket és könnyeket. Azt is mondta, a történelem kegyes lesz hozzá, mert szándékában áll átírni. Valóban így volt. A fejleményekkel már tisztában vagyunk. Ugyan Churchillnek nem sikerült megakadályoznia, hogy Európára vasfüggöny ereszkedjen, a kor egyik gyilkos ideológiáját végleg a történelem süllyesztőjébe küldte. A spekulatív „mi lett volna, ha” típusú történelemfelfogással szemben vannak némi fenntartásaim, ám biztos vagyok benne, hogy Winston Churchill nélkül teljesen másképp nézne ki mai világunk.
A háború után írt memoárjaiban Churchill azt vallotta, hogy a hibák s az abból adódó gyötrődés, a fekete macskának nevezett depressziója tették később alkalmassá élete legnagyobb feladatára. A történet valóban szélsőséges, hiszen Churchill hibás döntései több tízezer emberéletet követeltek, mégis jól demonstrálják az általam átadni kívánt üzenetet. A Churchill-tényezőnek komoly, lényegre törő mondanivalója van az utókor számára, mégpedig a következő: Ne féljünk hibázni! Más oldalról talán az ír ketrecharcos kiválóság, Conor McGregor kezdeti karrierjének mottójával demonstrálható Churchill történetének legfontosabb üzenete: Győzz vagy tanulj!
