Nemcsak nem nyerte el kollégái tetszését a környezete egyedibbé varázsolására tett kísérlete, hanem egyenesen le is hurrogták amiatt, mert megpróbált a valóságosnál látványosabb, színpompásabb virtuális hátteret készíteni magának az online térben megvalósuló munkahelyi megbeszélések idejére – panaszolta az egyik kedves ismerősöm, aki saját bevallása szerint máig nem érti, miért ütközött akkora ellenállásba a próbálkozása, kompromisszumkész ember lévén azonban természetesen elfogadta a sajátjával ellentétes véleményeket, és visszatért a nem túl inspiratív, fehér falakkal és elhasználódott bútorokkal övezett környezetbe, legalábbis a munkahelyi megbeszélések idejére.
Persze, van abban némi helytállóság, ha az embertől azt várják el a munkatársai, hogy ha már személyesen nem lehetnek egy térben, akkor legalább a természetes környezet elemeinek megtartása révén próbálják megteremteni a mindennapok valóságának a virtuális térbe való leképezhetőségének lehetőségét, vagy ha úgy tetszik, illúzióját, feltéve persze, ha szükségét érezzük annak, hogy éles határokkal válasszuk el egymástól ezeket a dimenziókat, mert – valljuk be – vannak olyan helyzetek, amikor kifejezetten jólesik egy kis időre kiszakadni a mindennapok valóságából, és egy olyan virtuális világba lépni, amely csupán a képzeletünkben létezik.
Valószínűleg valami ilyesmi járhatott annak az indiai párnak a fejében is, amelynek története a napokban járta be a világsajtót annak kapcsán, hogy úgy döntöttek, egy virtuális kastélyban rendezik meg az esküvőjüket. A különleges esemény alapötlete azért pattant ki a fejükből, mert a koronavírus-járvány miatt bevezetett korlátozások értelmében mindössze százan lehettek volna jelen az esküvőjükön, ebbe azonban semmiképpen sem tudtak beletörődni, hiszen mindig is nagy esküvőt szerettek volna, olyat, amelyet a helyi hagyományok jegyében szerveznek meg, a család meg a tág baráti kör részvételével. Éppen ezért úgy döntöttek, felkérnek egy helyi vállalkozást, hogy építsenek nekik egy impozáns virtuális kastélyt. És láss csodát, elképzelésük meg is valósult. Nem is akárhogyan, hiszen mivel mindketten nagy rajongói J. K. Rowling műveinek, magát az épületet a Harry Potter-történetekből jól ismert Roxfort varázslóiskola ihlette, ahova a szertartás ideje alatt összesen csaknem hatezren léptek be az interneten keresztül. A vendégek állítólag egyetlen percig sem unatkoztak, hiszen bejárhatták az egész virtuális épületet, közben zenét hallgathattak, különféle előadásokat kísérhettek figyelemmel, sőt akár kapcsolatba is léphettek egymással.
Arról persze, hogy mindez valóban helyettesítette-e, és ha igen, milyen mértékben az igazi esküvő hangulatát, már nem szóltak a hírek, a választ azonban valamennyien sejthetjük, aminek lehetnek pozitív és negatív elemei is attól függően, hogy ki mennyire szereti az ilyen összejöveteleket, ki mely elemeivel tud azonosulni, illetve melyek alól szeretne mentesülni, amikor úgy dönt, házasságkötésre adja a fejét. Mielőtt azonban bármiféle elhamarkodott véleményt fogalmaznánk meg a fiatal indiai pár döntésével kapcsolatban, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ők sem ilyen esküvőt álmodtak meg maguknak, csupán szükségmegoldásként éltek a sajátos lebonyolítás lehetőségével. Márpedig ha helyükön tudjuk kezelni az ilyen és ehhez hasonló dolgokat, és nem engedjük, hogy eluralkodjanak felettünk, hanem az irányításunk alatt tudjuk tartani őket, a fantáziánk szabad szárnyalásának teret adó játékként élve meg az általuk kínált lehetőségeket, akkor miért ne szórakoztatnánk akár ilyen módon is önmagunkat meg a környezetünkben élőket?
Egy kis környezetváltozás tehát sosem árt – szögezhetnénk le bölcselkedve. Más kérdés azonban, hogy megfelelően meg tudjuk-e hozzá választani azokat az élethelyzeteket, amelyekben mindez nemcsak minket szórakoztat, hanem másokat is, vagy legalábbis másokat sem zavar. Mert, valljuk be, egy munkahelyi megbeszélés nem feltétlenül ilyen. A kérdés már csak az, hogyan kellene mindezt tapintatosan közölni az említett ismerősömmel, hogy ne sérüljön az a roppant nagy igazságérzete.
