Nemegyszer jártam úgy az önkiszolgáló vagy gyógyszertár vagy lift vagy autóbusz ajtajában, hogy megtermett férfiak nem engedtek előre, tulajdonképpen elsodortak. De ennek csakis én voltam az oka, mert nem merült fel bennem, hogy nem fognak előreengedni. Átgondolva a dolgot, beláttam, hogy nekik van igazuk, egyrészt mert elsodortak, tehát erősebbek, másrészt pedig azért is, mert ilyen az egyenjogúság. Az egyenjogúság, ami pedig azt jelenti, amit éppen kell. És ez benne a legjobb! Mármint annak, aki eldönti, hogy mit kell. Úgy vettem észre, ezt például én nem dönthetem el, mert az egyenjogúság nem kívánságműsor vasárnap délután. Így aztán nemcsak elsodornak az ajtóban, ha meggondolatlanul, figyelmetlenül, egy x generációs nő szórakozottságával megyek az ajtó felé, hanem a kabátom sem segítik fel, és az ülőhelyet sem adják át. És ez igen rosszulesik nekem. Mert a vállam fájós, a lúdtalpam és a bütyköm ég, a derekam hasogat.
Szeretném elmondani, hogy megértem azt a politikust, akinek álmatlan éjszakái vannak amiatt, hogy nem adta át a helyét. Nem a nőnek, természetesen, hanem a másik politikusnak. Megértem, mert úgy járt, mint én. Őt is elsodorták. És ő sem tudta, mit is tegyen. Ha már leült, álljon fel? Lépjen odébb? Heveredjen ő maga el a kanapén? Kezdjen szteppelni?
Én ezt úgy szoktam megoldani, hogy elmotyogom a levegőbe: oh, pardon! És méltóságom romjain belépek az ajtón. De én tudom, hogy mit gondolok, mit akarok. Legfeljebb megjárom, mert azt már nem lehet. Elvégre egyenjogú vagyok.
Az vesse az első követ arra a szerencsétlen emberre, aki az ő helyében tudta volna, mit tegyen! Mondjuk, feláll, és a székre mutat, mondván, oh, mille pardons! És akkor a kolléga, aki egyébként nő, dacosan fölvetett fejjel félrenéz. Mert mit képzel ez az alak? Szánalomból átadná a helyét? Vagy azért, mert ő nő?! Ilyenre sem volt példa 1964 óta. Tán reakciós? Tán összejátszik a házigazdával, hogy őt megalázza? Mert nő?!
És akkor a férfi politikus ott áll, mint egy rakás szerencsétlenség. Mert a nők tudják ám az ilyesmit! Úgy tesznek, mintha titkolnák, de amikor pillanat van, mindig élnek vele. Csak persze egyre ritkábban akad pillanat.
És most a férfi politikus fejében fordul meg a gondolat: talán a nő összejátszik a házigazdával?! Ekképpen akarja őt lejáratni?! Hát, nem élünk már 1952-ben! Eközben a nő hezitál. Mint aki nem tudja, jöjjön-e vagy menjen. Álldogál habozva, enyhén széttárt karokkal, vele szemben pedig ott ül a két férfi. Egyik arcán bamba vigyor. Legszívesebben elsüllyedne, de képtelen reagálni, kimondva a bűvös szavakat – oh, mille pardons!, felállni, vagy ölbe kapni a nőt. És úgy visszaülni. Akkor tán pofon is vágnák. Hogy ez erőfölény és fitogtatás. Meg indokolatlan testi kontaktus. Hát mit képzel?! Rosszabb, mintha a nő fenekére vágott volna ezelőtt negyvenhárom évvel, amikor ez még előfordulhatott. És a nő, miközben odaballag a kanapéhoz, szemében fájdalommal néz a férfira: még öregasszonynak is nézel?! Eközben a másik férfi, aki a házigazda, jól érzi magát, azért mosolyog. Kérdeztétek? Mondtátok? Jeleztétek? Na, akkor mit akartok? És Európa, a gyönyörű nő csak zavartan pislog. Mert ilyen direkt és durva kérdéshez nincs hozzászokva. Hogy mit akar?! Természetesen mindent és egyszerre.
A kínos eset vége persze bocsánatkérés lett, ahogyan az mostanság illik, többször elhangzó, és nemcsak a politikusnőtől, akit politikusként ez a durva udvariatlanság (!) ért, hanem minden nőtől, akit ez a viselkedés megbánthatott.
Immár csak egyetlen kérdés maradt nyitva, ami minden tisztességes Rejtő-olvasónak azonnal az eszébe vágódott, amikor a híradásokból tudomást szerzett erről a kellemetlen és nevetséges, de leginkább kínos esetről: akkor itt a vendéglátó kavarta vagy nem kavarta? Mert az bizonyos, hogy ezt a bonyolult feladatot sem a „kapitánynő”, sem pedig a másik szereplő nem látta el.
