Egy ösztöndíjpályázat meghallgatására érkeztem Budapestre. A beszélgetésig még több óra volt hátra, ezért elhatároztam, hogy valami olyasmivel ütöm el az időm a fővárosban, amit korábban még nem csináltam: megiszom egy kávét a budai Várban. Amikor megérkeztem, láttam, hogy szinte üres a kávézó. Főnyeremény – gondoltam. Olyan helyet választottam, ahonnan az impozáns falak mögül nagyszerű kilátás nyílt a pezsgő, napfényben pompázó fővárosi életre. Közben a pincér is megérkezett: egy presszót kérek!
A kávé kortyolgatása közben a várost csodáltam. A hegyről Budapest látványa varázslatos volt. Amikor lenéztem, nemcsak egy nagyvárost láttam, hanem ezeréves kultúránk, történelmünk elevenedett meg a szemem előtt. Már-már álomszerű, mámoros állapotba kerültem, amelyből a pillanat törtrésze alatt egy hang rántott vissza a valóságba:
– Gyönyörű látvány, nemde? Csatlakozhatok? – egy számomra ismeretlen, középkorú férfi tette fel a kérdést. Vajon mit akarhat? Egy csomó szabad hely van. Miért pont hozzám szeretne leülni? Azért jöttem fel, hogy kettesben legyek a gondolataimmal, és át tudjam érezni a látvány nyújtotta varázst, ezért nem örültem a váratlan vendégnek, de nem akartam illetlen lenni.
– Persze, foglaljon helyet – válaszoltam.
Nem tétlenkedett. Leült, és megrendelte a kávéját, majd mesélni kezdett az életéről. Elmondta, hogy Franciaországban született, és korábban Párizs külvárosában élt, ahonnan a folyamatosan romló körülmények miatt költözött haza Magyarországra, és jelenleg egy kutatóintézetnél dolgozik Nyugat-elemzőként. Kifejtette, hogy szerinte a legnagyobb gond a mai, haladó nyugati elmével az, hogy gyökereik folyamatos eltörlésén, megtagadásán munkálkodnak, és gőzerővel rohannak a vesztükbe.
– Azért nem olyan rossz hely az a Nyugat. Miért mondja ezt? – tettem fel a kérdést naiv, elsőéves egyetemistaként.
– Elmesélek neked egy klasszikus történetet, amely jól mutatja, hogy egy közösség összetartása és értéke, de még akkor sem túlzok, ha azt mondom, ereje elsősorban identitásából adódik, és nem a gazdagságából. A Kr. e. 5. század elején Athénnak és még egy maroknyi más kis görög városállamnak jóval kisebb létszámú csapataikkal sikerült a jelentős túlerőben lévő perzsa támadókat visszaverni. Bár politikai jelentőségük az akkori mérce szerint kicsinek és jelentéktelennek tűnt, a szabadság a világ minden gazdagságánál fontosabb volt számukra, ez pedig egy erős, homogén közösséggé kovácsolta őket, aminek köszönhetően sikeresen álltak ellen egy hatalmas, a Dunától az Indusig, Egyiptomtól Közép-Ázsiáig terjedő világbirodalom bekebelezési törekvéseinek. Alig egy évszázaddal később ugyanezek a városállamok minden korábbi törekvésüket feladták. Egyéni érdekeik kerültek előtérbe, és így már nem voltak képesek ellenállni a makedón királyságnak, amely abban az időben kiterjedésében alig több mint negyedét, politikai hatalmát tekintve pedig csak egy kis töredékét tette ki a Perzsa Birodalomnak. Pontosan ez zajlik ma a Nyugaton. A közösség már a múlté. Az egyéni érdekek kerültek előtérbe. Ennek egyik következménye pedig az, hogy az iszlám hódító csillagának trójai falova már bent lehet a térségben. A Nyugat egy időzített bomba, amely hamarosan fel fog robbanni – mondta.
A beszélgetés valószínűleg elveszett volna az emlékeim zuhatagában, ha körülbelül egy hónappal később a párizsi terrortámadás-sorozattal nem veszi kezdetét a Nyugatot rettegésbe taszító, keresztény kultúránkat gyalázó gyilkos hadjárat az öreg kontinenssel szemben. Az pedig, hogy az ismeretlen fickó miért pont hozzám ült le, és miért nekem fejtette ki gondolatait, a mai napig tisztázatlan…
