Az okkersárga és bordó kockás bőrszatyor volt a kedvencem. Arra már nem emlékszem, hogy a vibráló színei, az izgalmas mintázata vagy valami egészen más miatt szerettem annyira, csupán arra, hogy szerettem. Igaz, csak ritkán vihettem magammal, talán éppen emiatt tartottam olyan nagy becsben. Voltak persze kevésbé szépek is, a barna, amit leginkább akkor vettünk elő, ha vendégeket vártunk, és sörért mentünk a boltba, vagy a szürke, amiben az ásványvizet meg az üdítőt vásároltuk. Mindegyikből az üvegeset. A fémdobozos ugyanis jóval drágább volt, a PET-palack pedig akkor még nem volt annyira elterjedt, mint napjainkban.
A kenyeret egy piros vászonszatyorba tettük a pénztárgépnél, a boltban vásárolt egyéb termékeket pedig egy feketébe. És a piacon sem csomagoltunk minden zöldséget külön műanyag zacskóba, sőt, egyet sem, hiszen ott volt a kosár meg a zöld vászonszatyor. Milyen tudatos vásárlók voltunk, mondhatnánk elismerően, ha mai szemmel visszatekintenénk az akkori önmagunkra, pedig csak éltük a mindennapjainkat, ugyanúgy, ahogyan bárki más.
Azóta sok minden megváltozott. A fiók mélyén jóval több vászonszatyor lapul, mint akkoriban, sőt, valahol minden bizonnyal a sokat látott bőrszatyrok is megvannak még. Mégis jóval ritkábban kerülnek elő. Az üres üvegekről nem is beszélve. Pedig valamennyien tisztában vagyunk azzal, mit hogyan kellene csinálnunk, meg azzal is, mennyire fontos lenne a környezettudatosság és a környezetünkre való fokozott odafigyelés. Elméletben oda is figyelünk rá. Csak hát az a fránya gyakorlat. Meg ki gondolkodik annyira előre, hogy már induláskor tudja, hova fog menni, mit fog vásárolni? És ha csak hazafelé jut eszébe, hogy be kellene ugrania a boltba vagy a piacra, akkor vajon hazamegy-e, ha éppen nincs nála a hőn szeretett vászonszatyra, hogy ne műanyag zacskókba pakolja az árut? Aligha. Mert annyira azért mégsem fontos ez az egész, hogy a kényelmünket háttérbe szorítsa. Meg, ugye, miért pont mi, ha senki más? Egy fecske úgysem... Valahogy így nyugtatgatjuk a lelkiismeretünket, miközben zsákszámra gyülemlik fel a műanyaghulladék az otthonunkban.
Az 1950-es évek óta több mint 6 milliárd tonna műanyaghulladék termelődött a világon, és ennek a mennyiségnek csaknem 90 százalékát nem hasznosították újra, olvashattuk a minap a Klímapolitikai Intézet közleményében, amely szerint jelenleg 380 millió tonnát gyártanak évente, ráadásul a műanyag iránti kereslet ahelyett, hogy csökkenne, folyamatosan növekszik. Ezért nem meglepő, hogy az európai polgárok több mint 80 százaléka szerint az államoknak erőteljesebben fel kellene lépniük a környezetszennyező vállalatokkal szemben, azoknak pedig jóval nagyobb felelősséget kellene vállalniuk a műanyagok használatának megfékezéséért.
A kérdés annak kapcsán került újra az érdeklődés középpontjába, hogy Magyarországon a kormány döntése értelmében korlátozzák egyes egyszer használatos műanyag termékek, köztük például az evőeszközök, a szívószálak, a fültisztító pálcikák, valamint bizonyos bevásárlótáskák, szatyrok forgalmazását, ilyen módon kísérelve meg visszaszorítani az alkalmazásukat. A szakemberek közleményükben azt is leszögezték, hogy a műanyagokat nem lehet betiltani, használatukat azonban mindenképpen korlátozni kell, az értékes hulladékot pedig minél nagyobb arányban újra kell hasznosítani.
Akárhogyan is tekintünk a korlátozásokra, kétségtelen, hogy azok betartásáért, illetve az egyszer használatos műanyag termékek alkalmazásának visszaszorításáért valamennyien felelősek vagyunk, mert ha azt el is fogadjuk, hogy egy fecske nem, abban némiképp mégiscsak bízhatunk, hogy sok fecske közös erővel talán valamivel nagyobb eséllyel...
