A regnáló és az eggyel korábbi világbajnok, az idei Európa-bajnokság címvédője meg az esélytelennek kikiáltott magyarok. A halálcsoport. Bevallom, ilyen ellenfelekkel szemben magam sem hittem nemzeti válogatottunk lehetséges sikerében a tornát megelőzően, ám mint minden jóérzésű magyar ember, természetesen én is reménykedtem. Reménykedtem, de legbelül féltem, hiszen a 2016-os Európa-bajnokságot megelőző várakozást, az eksztázist nem tapasztaltam a meccsek előtt.
A nemzetközi sajtó sem vélekedett másképp. A magyar válogatott szempontjából balszerencsésnek mondható csoportsorsolás már-már poén tárgyát képezte külföldön. Az angol FourFourTwo magazin júniusi száma szerint a torna legnagyobb lehetséges meglepetései a következők voltak: olyan ország lesz Eb-győztes, amelyik eddig még nem volt, visszatér Uri Geller, tökéletesen működik a VAR, lengyel gólkirály lesz, a németek büntetőkkel veszítenek Anglia ellen, és a magyarok továbbjutnak a csoportjukból.
A meccsek már teljesen más képet mutattak, mint amire számítottam. Ám sajnos, ahogy azt a talján taktikai mágus, Marco Rossi is mondta: a legjobb tündérmesékben sem feltétlenül boldog a történet vége. A csupán egy hajszálon múló továbbjutás meglepetése ugyan elmaradt, de sikerült felrázni a világot a velünk szemben mutatott gőgös mámorból. Csapatunk 98 percet játszott előnyben, és csak 12 percet hátrányban az Európa-bajnokságon, a világ legjobbjainak kikiáltott ellenfelek ellen. Ma pedig egész Európa csodálja a búcsúzó magyarokat. Jogosan. Korunk legjobbjainak kikiáltott nemzeti csapatok olykor annyira nem találtak fogást rajtunk, hogy láthatóan fejvesztve, kétségbeesetten rohangáltak a gyepen. A regnáló világbajnokok elleni mérkőzés második félidejére még a francia csodagyerek, Kylian Mbappé arcáról is sikerült letörölnünk az elbizakodott mosolyt. A küzdelmeket követő sajtótájékoztatókon – csapatunk teljesítményének köszönhetően – ellenfeleink nevetséges magyarázkodásokra kényszerültek. De talán az utolsó – a németek elleni – mérkőzés foglalja össze legjobban a történteket, ahol a harmadik sípszó után az ellenfeleink voltak azok, akik ugráltak örömükben, nem mi. A futballnagyhatalom, Németország válogatott csapata attól volt elragadtatva, hogy sikerült megúszni a magyarok ellen. Hatalmas teljesítmény.
A mondás szerint minden csoda három napig tart. A mi csodánk ezen a tornán nyolc nap volt. Nyolc nap, három meccs. Ez alatt az idő alatt nemzetünk szívében ott volt a varázslat. A varázslat, amit a Puskás, illetve a müncheni arénából küldött nekünk tizenegy magyar srác. A hősök. A mi hőseink, akik halált megvető bátorsággal küzdöttek a bajnokok ellen, majd bajnokként távoztak. Büszkék lehetünk nemzeti válogatottunkra! Végre eljött a nap. A nap, amikor már minden magyar büszkén vállalja: az én nemzetem, az én hazám, az én csapatom!
Sokan mondják, hogy a labdarúgás csak egy játék, ám számunkra a magyar válogatott a kontinenstornán ismét bebizonyította, hogy a futball olyan érzelmeket mozgat meg, ami többé teszi puszta játéknál. A fiúk ismét varázsoltak nekünk valami szépet, mi pedig csak úgy repültünk velük a szerelem szárnyán. Az éjjel nem ért véget. Sőt. Az utazás csak most indul. Egy ilyen csapattal, ilyen teljesítménnyel bizakodva várhatjuk a világbajnokságot. Harminchat év után (nagy eséllyel) ismét kijuthatunk a világtornára. A magyar futball új – ha nem is arany-, de reményt adó – korszakának kezdete lehet ez. A magyar foci megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez!
