Semmiképpen sem tartozom azok közé, akik kedvelték volna az Árvácska című filmet. Ahhoz is nagy levegőt kell vennem, hogy határozottan állítsam, a könyv írójának többi könyvét, az abból készült filmeket szeretem. Makacs egy író! Makacs és kíméletlen. Ha rágondolok, minden csupa sár lesz, élő sár. Összeugrik a gyomrom ettől az élességtől. Igazságtalan, de nem tudok változtatni rajta. Szégyellem is rettenetesen, mégsem tudok szabadulni a benyomástól, hiszen nem egyéb ez, mint benyomás, valami gyerekkori emlék lenyomata. Ez tulajdonképpen azt is jelenthetné, hogy képes vagyok megfelelni a mai világ elvárásainak: előítéletekből, felszínes benyomásokból táplálkozó gyors, ám egy életre megbélyegző, tulajdonképpen életfogytigos ítéletek meghozatalára képes személy (© R. J.). Ám nem akarok ennyire elkalandozni, ez nem az én terepem.
Inkább csak megosztani szándékozom az olvasóval néhány dolgot, amit egy „elém ugró” újságcikkben olvastam. Czinkóczi Zsuzsa ötvenhat éves volt januárban. Sose gondoltam volna, hogy egyidősek vagyunk. Pláne nem gondoltam, hogy Czinkóczi Zsuzsának kora van, évei, élete, ráadásul olyan élete, amiben lehetnek számomra ismerős dolgok, hiszen ugyanakkor voltunk gyerekek – vidéki városban.
Mindig is úgy gondoltam, Czinkóczi Zsuzsa maga az Árvácska. Fájdalmas, kitalált sztár. Különben, a valóságban, igazándiból nem is létezik. Nincs. Örökre egy filmben él gyermektekintettel, összehúzott gyermekszájjal, összegörnyedő gyermektesttel.
Tehát felkerült valahogyan a neve, elém ugrott egy számítógép előtt, ami nem az enyém, azon ugyanis nem ugrálnak fel hírek, nem toppannak elém, ki vagyok zárva ebből a fajta körforgásból, szinte írógép a számítógépem. Orbán Violetta nevű újságíró cikkéről van szó, ami a Feminában jelent meg két héttel ezelőtt. Nem egészen értem, hogyan működnek ezek a felugrások, valószínűleg hirdetés útján. A cikk tehát Czinkóczi Zsuzsáról szól, annak apropóján, hogy „Mészáros Mártát kiemelkedő pályájáért idén életműdíjjal tüntették ki az idei Magyar Mozgókép Fesztiválon. A Kossuth- és Balázs Béla-díjas rendező egészségi állapota miatt nem tudott részt venni a díjátadón, melyet péntek este a balatonfüredi Kisfaludy Galériában tartottak, az elismerést helyette Czinkóczi Zsuzsa vette át.”
Az a fontos most, amit az életéről mesélt. Dolgozott csirkegyárban, volt felszolgáló is, mert színészként nem tartottak rá igényt. Lehetséges volt ilyesmi a nyolcvanas évek Magyarországán, lehetséges volt később is, lehetséges volt általában, hogy ez történjen Czinkóczi Zsuzsával. Ennél fontosabb azonban az, amit Mészáros Márta rendezőről mesélt, aki mindig az „őrangyala” volt – ezt nyilatkozta Czinkóczi Zsuzsa.
Czinkóczi Zsuzsa. Egy nő, aki általános iskolai évei alatt nyolc filmben szerepelt, az őrangyala felvetette a főiskolára, ő azonban nem iratkozott be, mert gyermeket várt. Akkor volt tizenhét éves. Eldönthetetlen, milyen sors ez? Elnézegetve a számítógép képernyőjén a cikk mellett látható fényképeket, szép, méltóságteljes, emberi sors. Legalábbis ez a nagyon szép asszonyi arc erről árulkodik. Miközben csirkegyárban, felszolgálóként dolgozott, mert színésznek – kivéve az őrangyalát – nem kellett. Legtöbbet azonban mégsem róla, nem Czinkóczi Zsuzsáról árul el ez a véletlenül elém került cikk, hanem Mészáros Mártáról. A kitartásról és a másik művészi erejébe vetett hitről. Arról, hogy nagy, üres dumák helyett lehet odaállni a másik mellé, amikor belökik a csirkegyárba. Hogy ettől nem változik meg semmi? Dehogynem. Egy nő gyönyörű szép marad.
