Olyan vagy, mint az időjárás – szólt egykor a jellemzés arra az emberre, aki határozatlanságában percenként meggondolta magát. Főként a gyerekek, ha több jó közül választhattak, és nehezen tudtak dönteni. Sosem kérdezte meg senki, hogy az milyen, mármint az időjárás, hiszen köztudott, hogy változékony, kiszámíthatatlan: a ragyogó napsütést gyorsan fölválthatja egy hideg eső vihar kíséretében. Meg is fogalmazta az emberi tapasztalat: télen a kenyeret, nyáron a gúnyát el ne hagyd.
Az időjárás örök, olyan nincs, hogy ne legyen valamilyen fajtája: döglesztő forróság, égiháború, viharos vagy szélcsendes, csigát szaporító vagy poros, télen meg vízfagyasztó. Az újabb kor találmánya alapján azt is mondhatnánk, hogy az időjárás lehet sárga, narancssárga vagy vörös. Ha veszélyesnek vélt vihar közeleg, ha nagy a káros napsugárzás, vagy épp kemény fagyra van kilátás, vörös színnel figyelmeztetnek a meteorológusok; mérsékelt veszély esetén lágyabbak a színek. A szélsőségektől mentes idő meg alighanem színtelen. Persze az időjárás is a viszonylagos jelenségek közé sorolható, mert régebben gyakran jártak vidékünkön, mondjuk, csikorgó telek, mostanság pedig elhasználják a vörös színt arra, ami még alig vacogtató.
És ha már az időjárás örök, így örökös témául is szolgál kimerülni készülő beszélgetések során: Nálatok milyen az idő? Miként a média is gazdagon kiaknáz hideget-meleget.
Mifelénk bőven hullatta a tavasz az idén az égi áldást, már-már többet is a szükségesnél, miközben tavaly emberemlékezet óta át nem élt aszály vitte el a termés javát. Megtizedelte – szokás mondani –, de ezúttal inkább megfelezte.
Máris fölizzhat a vita a szélsőséges időjárásról, az éghajlatváltozásról, a globális fölmelegedésről, a természetvédelemről és az ártalmas emberről. Olyasféle elméletek is felszínre törtek a fejekből, amelyek inkább az emberiséget törölnék el, hogy a természet burjánozzon. Akkor meg kinek-minek?
Ezeknél a Földet menteni szándékozó gondolatoknál viszont a hétköznapi bosszúságok erősebben érintik az elszenvedőjüket, bár a kettő egymáshoz közeli úton jár. A csigák úgy tarolnak a kiskertekben, mint egerek és pockok a búzászsákok környékén; és meg lehet vitatni, hogy az apróra tört tojáshéj, a mész vagy a széttaposás-e a legjobb módszer ellenük, esetleg átdobálni a szomszéd kertjébe. Hogy megörülnének az olaszok, a spanyolok vagy a franciák, ha asztalukra kerülne a nálunk gyűlölt éticsiga. (A még gyűlöltebb meztelen más téma.) Volt már hasonló tavaszunk, főztem is csigapörköltet, megvallom, senki sem akarta elenni előlem. Pedig ehető. Kultúra kérdése? És a kínai kaja? Egyébként Magyarországon az éticsiga védett faj, az elpusztítása természetkárosításnak minősül és büntetendő: húsz csiga – száz euró. Nemcsak fogyasztható, hanem a gyógyászatban és a szépítkezésben is alkalmazzák.
A csigatéma után győzködni lehet egymást arról is, hogy mit kell tennünk legalább helyi éghajlatunk, mondjuk úgy, a mikroklíma védelmében, de inkább javításában. Mert kevés az, ha a sajtó évente néhány alkalommal elsírja, hogy fátlan vidék a tartományunk, majd bemutatja a lelkes faültetőket, de ugyan miért nem szaporodnak az erdők, ligetek, fasorok? Miközben hiányuk nemcsak a szeleknek enged szabad utat, hanem csapongó a csapadék is. A fákat lopják, vágják tüzelőnek, kitörik a gépekkel kiskorukban a szántóföldek szélén…
A gazdák pedig mérgelődnek, amikor aszályos az idő, meg akkor is, ha nagyon sok az eső. Bár nekik majdnem mindegy, mert ha jó a termés, alacsony az ára; a nagy globalizációban meg leginkább akkor sem sokat adnak érte, ha fél termést takarítanak be.
Vannak, akik úgy vélik, hogy az lenne az igazi és csodásan hasznos, ha az ember „rendelésre” irányíthatná az időjárást. Ebben bizonyosan tévednek. Ilyen tekintetben akár a demokrácia működése is szolgálhat jókora tapasztalattal. Bár a demokrácia urai – egyéb őrültségekkel ellentétben – egyelőre nem tűzték napirendre az időjárás-rendelést.
