Amikor elérkezik a nyári vakáció ideje – mi még mondtuk visszafelé, ó, ió, ció, áció, káció, akáció, vakáció! –, bolyos nyugtalanság vesz erőt rajtam, édes bizsergés, lázas remegés, valami megmagyarázhatatlan boldogságérzés. Nem kevés időmbe telik, amíg rádöbbenek, hogy az érzés visszahozhatatlan, nem igazi már, hanem emlék, egy lenyomat a lelkem legmélyén: ezt éreztem, amikor megkezdődött a nyári szünet. Ezt a leírhatatlan érzést, aminek az oka a szabadság volt.
Oh, a szabadság! Nem jelentett ez mást akkoriban, a hetvenes évek végén, a nyolcvanas években, mint azt, hogy annyit olvashatok, amennyit csak akarok. Naphosszat elnyúlva olvasni a szobában, a szoba hűvösében, a kánikula bágyasztó ereje elől a lehúzott redőnyű ablak mögött, a táncoló fénypászmák között, időnként cseresznyézve finoman erezett porcelántálból, sárgabarackot eszegetve egy másik tálból, őszibarack levét végigcsorgatva a karomon, estefelé kiülve a lépcsőre, dinnyemagot köpködve, a hüvelykujjam és mutatóujjam közé illesztett meggymagot messzire pittyentve, az estikéktől és az egész napos olvasástól szédülten.
Oh, a szabadság! Nem jelentett ez mást akkoriban, a kilencvenes évek végén, a kétezres években, mint a hetvenes évek végén, a nyolcvanas években. Könyvekben való kalandozás, ugyanazok a könyvek, ugyanazok a finoman erezett porcelántálak és a többi, a gyümölcsök sorrendje sem változik, a fénypászmák sem másmilyenek, mintha ugyanazok a napsugarak volnának, mintha ugyanabban a szobában, ugyanabban a házban történne minden, mintha velem történne, s nem én tennék meg mindent annak érdekében, hogy a gyerekkel megtörténjen a csodaérzés, ez a bolyhos izgalom, ami az ő esetében az olvasáson túl a Tőzegbánya felé történő (előttem) titkos motorozással is kiegészül, de bicajozással és gitározással is.
Oh, a szabadság! Amikor elérkezik a nyár, a gyerekek arca felderül, vágyaik és álmaik a legkevésbé sem teljesíthetetlenek, nem akarnak mást, csak a mindenséget, de abból éppen annyit, amennyit mi el tudunk hozni és oda tudunk adni nekik. Mézga Aladárok ők, és nekünk igyekeznünk kell, hogy méltók legyünk a szülői tisztségre.
Ha jobban belegondolok, a legnagyobb szabadság a szülői tisztséggel jár. Korlátok nélküli befogadóval állunk szemben, akinek semmi sem túl sok és semmi sem túl kevés, aki mindenben örömet képes felfedezni, és a szobájában, a finoman leárnyékolt, kellő odafigyeléssel hűvösre varázsolt szobájában képes megjárni a világűrt, bejárni a Föld minden pontját, találkozik eszkimókkal, indiánokkal, és lefúr a föld középpontjáig, ha kell, detektív, ha kell, akkor Békavári uraság ismerőse, a lényeg, hogy mindenre képes, és semmivel sem tud betelni, ami odafigyelés és szeretet.
Oh, a szabadság! Akkor kezdjük elveszíteni, amikor megszűnünk gyermekek lenni, amikor már nem vagyunk önfeledt gyermekei annak, akinek karjába akkor is visszatérhettünk, ha már sok karban kerestünk is menedéket.
Oh, a szabadság! Mézga Aladárok boldog bolyongásai a nyári vakáció napjaiban. Minden nap újabb felfedezés, semmittevés és szorgoskodás, susogás és vágyakozás, csillagok a hajunkban és homok a lábujjaink között. Az önzetlenség pillanatai, a szent barátságok napjai.
Természetesen nem tudom már felmérni, hogy mindez mennyire butaság. Egy kicsit vagy nagyon? Legyintenek rá, vagy ki is nevetnek miatta? Fogalmam sincs, hiszen régóta nem vagyok már gyermek. Ugyanakkor látom a kinyíló iskolai ajtókat, iskolai kapukat, látom a kitóduló gyermekeket, hajukban csillagok, lábujjaik között homok. Legalábbis a tekintetükből arra lehet következtetni, hogy ez boldoggá tenné őket. Ha magasra emelnék, ha megtartanák, ha könyvekkel körbebútoroznák, ha tudná, hogy az élet ilyen: könyvekkel körbebútorozott nyári hónapok által nemcsak elviselhető, hanem gyönyörű.
