A minap olvastam egy interjút Ónodi Eszterrel, akit nemcsak alakításai miatt tisztelek, hanem külön őrzök magamban iránta bácskai rokonszenvet, akárha közülünk való volna, hiszen rendező-színész párja az Újváros nevű városrészben nőtt fel (kétlem, hogy emlékezne rám, de én őrzöm az AIOWA csoport színre lépése idejéből az arcukat, a csoportban elemi erejű tehetség gyülemlett fel, előadásaiktól megállt a levegő), nemrégiben eltávozott édesanyja tanított is engem két éven keresztül az általánosban.
„Bárkinek a direkt megtámadása elítélendő, legyen szó egy ukrajnai falu lakosairól vagy egy közéleti szereplőről. Mondják, hogy aki kiáll a reflektorfénybe, annak tűrnie kell a bántást, de szerintem ez nem ilyen egyértelmű. Egy művészt lehet kritizálni az alakításai miatt, de hogy a politikai hovatartozása vagy olyan ügyek miatt tegyék ezt, amelyek mellé odaáll… ezt méltatlannak gondolom.” – Ónodi állításával mélyen egyetértek, biztos, hogy sokan értenek egyet, talán nincs is olyan, aki nem értene egyet vele. Különösen
fontosnak tartom a kifejezést, amit használt: „méltatlannak gondolom”. Ma már alig valaki használja ezt a fogalmat. Politikai hovatartozása miatt, ügyek miatt, amelyek mellett kiállnak, méltatlanul bánni valakivel valóban fájdalmas dolog. Méltatlan ahhoz a pályához, élethez, amit mindazok, akik a kultúrát választották hivatásukként (így vagy úgy), átélnek, át kell élniük.
Örülök, hogy ezt így, ilyen módon szóvá tette.
Közéleti szereplők kapcsán hangzik el a megállapítása, amiből – közéleti szereplőből – két kategóriát különböztetnek meg: a közhatalommal és befolyással rendelkező személyek, illetve azok, akik közhatalommal nem rendelkeznek, a nyilvánosságot önként választják. Még pontosabban fogalmaz az a definíció, ami szerint „közszereplőnek minősülnek azok a természetes és jogi személyek, akik tevékenységükkel vagy nyilvános fellépésükkel befolyásolják a szűkebben vagy tágabban értelmezett társadalom életét, helyi vagy országos viszonyok alakulását, továbbá azok, akik közéleti kérdésekben érintettként szerepelnek”. Ez tehát azt jelenti, hogy a közhatalmat gyakorló politikus és a sok követővel rendelkező influenszer, valamint a színművész, akinek művészi alakítása, a költő, akinek verse, a néptáncos, akinek mozdulatsora befolyásolja a társadalom életét azzal, hogy érzelmileg megérint, a példaképnek tekinthető sikeres sportoló, akinek teljesítménye nemzeti büszkeségre ad okot, valamint mindazok, akik közéleti kérdésekben érintettként szerepelnek (az érintettséghez – jelentsen ez bármint, mert különben a magánélet szentsége satöbbi – azért nem árt, ha ismertség is társul, különben a megjelenő ellenvélemény olyan lesz, mint az a bizonyos szamárordítás), vagyis szinte mindenki lehet közéleti szereplő, akár akarja, akár nem akarja. És mivel ez így van, sokszorosan felértékelődik – bennem
legalábbis – az Ónodi Eszter által használt kifejezés, hogy méltatlannak gondolja azt, ha valakit nem művészi teljesítménye, hanem közéleti szerepvállalása, politikai meggyőződése okán bántanak (ahogyan az vele is megtörtént, mint arra ki is tér az interjúban).
Azt hiszem azonban, hogy bármennyire is sokan vannak, akik alapvetően úgy gondolják, méltatlan dolog ez, nem fog vége szakadni, még csak nem is fog elcsitulni, és nemcsak azért, mert rókák és farkasok nincsenek, csak nyuszik*, hanem azért, mert erre rendezkedett be a világ. És ez mélyen elszomorító.
* Egyáltalán nem tudok viccet mesélni. A legszörnyűbb ebben az, hogy pontosan tudom, hogy így van, időnként mégis megpróbálom. Kínos, nagyon kínos helyzetekbe szoktam emiatt kerülni. Mert az, hogy nem tudok viccet mesélni, konkrétan azt is jelenti, hogy a vicc közepe táján rájövök, hogy elfelejtettem a poént. Ha tudtam egyáltalán. De tudhattam, hiszen azért akartam elmesélni, mert olyan remek a poénja, igazán megnevetteti az embert. Az ilyen embereknek, amilyen én is vagyok, nagy szerencséje, hogy vannak olyan viccek – egyébként erről is szól egy vicc, amikor csak a sorszámát mondják, és már röhögnek is –, amelyek annyira bevésődtek, olyan jól ismertek, hogy elegendő utalni rájuk valahogyan, mindenki azonnal tudja, miről van szó. Ilyen toposz az ok nélküli, szórakozásból, kiélésből, unalomból, az erősebb jogán elkövetett durvaságra az a nyuszikás vicc,
amelyikben a farkas meg a róka találkoznak az erdőben, és eldöntik, hogy megverik a nyuszikát. Ha van sapkája, azért, ha nincs sapkája, azért. Ugyanakkor ez a vicc a „mindenképpen ráfázok” embertípusra is jellemző – erről a vicc poénja gondoskodik, hiszen amikor a farkas és a róka megint találkoznak, akkor abban állapodnak meg, hogy cigit kérnek a nyuszitól. És ha füstszűrőse van, azért verik el (mert nincs füstszűrő nélküli), ha meg füstszűrő nélküli, akkor azért klípolják meg. Ám amikor a tapsifüles – magát felkészültnek gondolva (ez olyan szívszorító) – előkapja mindkét fajta cigit, a róka azt mondja: „Hmm… Nézd már, farkas… ezen már megint nincs sapka!” (Ennek szofisztikált, művészi megjelenítése a „ne kérdezzetek, csak üssetek” – © E. P.)
Megfigyeltem, hogy minden ember úgy gondolja, hogy ő a nyuszi. Én még sohasem találkoztam olyannal, aki azt feltételezte volna magáról, hogy ő a farkas vagy a róka. Ez természetes. Mint ahogyan természetes, hogy aki alapvetően nem szeret vagy nem szokott hazudni, azt állítja magáról, hogy ő sohasem hazudik… És tényleg így érzi, ezt gondolja, meg van róla győződve, hogy ez az igazság. Miközben ha elkezdi számolni a nap folyamán elkövetett apróbb hazugságait, egy lankadt és unalmas napon sem ússza meg öt alatt. Valószínűleg a lélek túlélési mechanizmusai ezek.
