Barátunk, akinek a korai távozását nagy veszteségként éltük meg, egykor ilyentájt évente megírta szomorkás karcolatát az utakon elszórt búzaszemekről. Az idő tájt szolgált ez számára rendszeres témaként, amikor leváltották a kombájnok a kaszát, a termés pedig egyre gyarapodott, volt mit elszórni is. A ceruzáját bizonyosan az vezette, hogy ő még erősen megtapasztalta, hogy az étel és az élet kapcsolata nem szójáték, hanem küzdelmes valóság.
Olyan időszak volt az, amikor gyerekek és nők a levágott búzatáblákról az elhagyott kalászokat is csokorba szedték. A búza az élet tiszteletet érdemlő jelképe volt. Alighanem Péter-Pál napját is feledte volna már a mai világ, ha réges-régen nem ehhez kötik az első kaszasuhintást a búzaföldeken, s ha beért a termés, másnap indulhatott az aratás, mivel a két szent püspök összetársított napja dologtiltó napnak számított egykoron. Persze nem volt kőbe vésett dátum a betakarítás kezdete – mindig a természet akaratán múlott az indulás –, csak támpont eligazodásul.
A szenteknek pedig kevés közük volt az aratáshoz, mondhatnánk, hogy semmi, de hát akkoriban még szilárd alapra építettek az emberek. Péternél biztosabb alap pedig nem is lehetett, ha már a halászból lett tanítványnak, akinek a neve kőszikla, Jézus azt mondta: Erre a sziklára építem egyházamat. Nem is ingott meg a két apostol akkor sem, amikor hitükért és tanításukért életüket adták. Lehet, hogy ugyanabban az évben, lehet, hogy nem, de a hagyomány szerint ugyanazon a napon vették fejét a kereszténységet terjesztő Pálnak, úgyszintén június 29-én feszítették keresztre Pétert, kívánsága szerint állítólag fejjel lefelé, mondván: nem méltó rá, hogy Jézushoz hasonló módon szenvedjen kínhalált.
Mostanában kontinensünkön a keresztényüldözés kíméletesebb, de elég hatékony szellemi eszközökkel folyik (másfelé, persze, fegyverekkel is), aki pedig keresztény alapokat vagy gyökereket emleget, arra máris ferde szemmel néznek, mégis kénytelen vagyok megjegyezni, hogy Medárd szintén szent püspök volt, úgy fél évezreddel Péter és Pál után. Ő nem volt időjós, miként elődei sem aratók, csak a szentek ünnepéhez igazodó megfigyelések kötik a nevéhez a negyvennapos esőzéseket vagy
szárazságot. Azt a legendát már utólag költötték róla, mely szerint egy táncoló társaság nem hallgatta meg a jámbor püspök intelmeit, ezért imádságára negyvennapos eső zúdult rájuk. A Medárd-naphoz csatolt népi megfigyelés is csupán igazodási pont, esős vagy száraz június-júliusra utal, nem vízözönt hozó állandó csapadékra, bár az idén sokfelé egy-két nap is elegendő volt az özönvízhez.
És hogy Szűz Máriáról se feledkezzünk meg: az augusztus közepétől szeptember 8-áig tartó „két asszony közti” időszak, Nagyboldogasszonytól Kisboldogasszonyig, ugyancsak figyelemre méltó néhány hét. Az ilyenkor elültetett tyúk jól kelti és neveli a csibéket, az ebben az időszakban tojt tojások pedig elállnak húsvétig is: mészbe mártva vagy bezsírozva, gabonába elhelyezve. Mert hajdanán nem fűtött és megvilágított farmokon nevelték a tojókat, így megtörténhetett, hogy húsvétra elfogyott (volna) a készlet.
Ha már a kenyér Krisztus testének a jelképe, a bor meg a véréé, érdemes szót ejteni a téli Vince-napról is. Bár gyerekkorunkban csúfolódóként mondogattuk, hogy „Vince, csurog-e a pince?”,
később kiderült, hogy mégsem csúfolódás, mert azt tartották: „Ha fénylik Vince, megtelik a pince. Ha csepeg, csurog, kevés lesz a borod.” A később szentté avatott Vince diakónus volt, öreg püspökének segédkezett, amikor Diocletianus császár keresztényüldözésének estek áldozatául, válogatott kínzások közepette. Azóta pedig – akár volt köze a borhoz, akár nem – a szőlősgazdák kíváncsian lesik Vince-napon, hogy jó bortermésre számíthatnak-e.
Meglepő, hogy épp a magyar Szent Istvánhoz nem fűződnek paraszti hagyományok. Ő „csak” egy keresztény országot hagyott ránk. Vagy talán ez a legelső igazodási pont?
