Három külhoni magyar csapat eljutott Európába. Hogy félreértés ne essék: valamelyik kupaversenyre. Ha selejtezőt játszhat, azt is tekinthetjük már továbbjutásnak, hiszen országa bajnokságában az élvonalban végzett. Miféle külhoni magyar csapat? Van ilyen? Jó vitatéma lehet belőle.
Néhány évvel ezelőtt megfogadtam, hogy majd akkor nézek magyar meccset, ha valamelyik csapat vagy a válogatott nemzetközi színtéren eljut a döntő közelébe. Merthogy 1966 óta – ez a legrégebbi fociemlékem – volt bőven alkalmam reménykedni és csalódni, ráun az ember a sikertelenségre. Akkor a világbajnokságon épp a címvédő brazil válogatottat verte a magyar csapat Benével, Farkassal, Mészöllyel, Alberttel, és jöttek az oroszok, máris fuccs a messzire jutásnak. Persze jött Végh Antal is a könyveivel: Miért beteg a magyar futball?; majd több mint egy évtizedre rá következett a Gyógyít6atlan? (Nyolcvanhatban hatot kapott a válogatott az oroszoktól vb-meccsen.) Évtizedeken át zajlottak a viták, csak épp megoldás nem született a népet föllelkesítő sikeres szereplésekre. No, a sok lehangoló eredmény miatt fordítottam hátat a tévének, de hogy mégse legyek kitartó, nem vártam meg a döntő megközelítését, mivel biztatóvá kezdtek válni az eredmények. Mert, ugye, mondják többen is, nem a cél a fontos, hanem az út odáig.
De ne kalandozzunk el messzire a külhoni magyar csapatok témájától! Azt persze a történelem már régen feledtette velünk, hogy a DAC 1904, tehát a Dunaszerdahelyi Atlétikai Club magyarként alakult egy év híján százhúsz esztendeje, bár nem ezen a néven. A TSC, tehát a Topolyai Sport Club sem mostanában, hanem száztíz éve kezdte meg működését, hogy aztán számos névváltoztatást követően egy évszázad elmúltával visszatérjen eredeti nevéhez. Nem a hírnevéhez, mivel azt csak mostanság szerezte meg magának.
A Sepsi Olt Sport Klub életkor tekintetében kivételt képez, mivel csupán tizenkét esztendeje létezik.
Aki számára nagyon idegen terület a futball, az esetleg a magyar közszolgálati tévé sporthíreiből gyaníthatja, hogy ez a három csapat magyar, ha már kisebb-nagyobb rendszerességgel ismertetik az eredményeiket. Ennél meggyőzőbb lehet, hogy az országaik csapatai is így tekintenek rájuk: a szlovákok, a románok és a szerbek egyaránt. Helyenként még a bírók is, ami nem előnyös. Az is egyértelmű jelnek számít, hogy a magyar kormány mindegyik klubot támogatta, a stadionkorszerűsítésekben mindenképp, bizonyosan egyebekben is.
Elvitathatatlan, hogy magyar nemzetiségűek a tulajdonosok, ami szintén nyomós oka a besorolásnak. És az sem elhanyagolható, hogy mindegyiknek olyan város a székhelye, ahol a magyar lakosság többségben van. Hogy mi támaszt kételyeket velük kapcsolatban? Legfőképp az, hogy a csapatokban alig találkozunk magyar játékosokkal, de hát ilyen lett a világ: mondjuk, a Fradiban sincs másként. Mondhatnánk némi élccel, hogy a magyarok Nyugaton játszanak, legalábbis a legjava.
A legfontosabb szempont mégis az, hogy sajátjának fogadja-e el a magyar közösség (persze mások is megtehetik) a csapatot. Bizonyosan, hiszen a közönség támogatása nélkül aligha futottak volna föl – némi túlzással – egyik napról a másikra, mindenesetre hatalmas léptekkel a csúcs közelébe: a Sepsi tavaly és az idén is román kupát nyert, a DAC és a TSC ezüstérmes a bajnokságban, és indulhatnak ők is „Európa felé". Kalapemelésre késztető sikerek ezek.
Ki gondolja úgy, hogy a nemzeti identitás megőrzésének záloga a labdarúgás? – tette föl a kérdést valamelyik anyaországi ellenzéki lap, utalva arra, hogy túl sok pénzt visz el a külhoni magyar sport támogatása. Csak épp a lényeget nem értik. Látták már a közösséget a győzelmet ünnepelni? Vagy hallották tízezreket énekelni a Nélküled című dalt? Meglepődnek azon, ha az anyaországi szurkoló átrándul Szerdahelyre a DAC-ot biztatni.
Bonyolult kérdés az identitás, annyira, hogy képes akár a vajdasági magyar az anyaországiak mellett másik külhoni magyar csapatnak is szurkolni. Mintha összetartoznának.
