Amikor ezeket a sorokat írom, Párizs már több mint egy hete lángokban áll, meg néhány másik város. No, nem folyamatosan, rendszerint csak esténként és éjjelente. Hozzászokhattunk volna korábbról, hogy gyakran égnek az autók a francia külvárosokban, amiről az itthoni sajtó hírt sem ad. A mostani, migránslázadásnak nevezett fölfordulás mégiscsak keményebb dió, amikor a média 45 ezer rendőr kivonulásáról ír, meg 2453 ember letartóztatásáról; 5662 jármű égett, 1000-nél több épületet rongáltak meg (nem keveset fölgyújtottak), köztük 254 rendőrőrsöt, több tucat városházát, iskolákat, postákat, üzleteket, ez utóbbiakat rendszerint ki is rabolták. Rendőrök és tűzoltók százai sérültek meg, két ember meghalt, igaz, nem erőszakos halállal.
Egy autóval szökni próbáló „migrációs hátterű” arab fiatal rendőr által történt lelövése indította el a rablásokkal kísért tombolást és rombolást.
A lángok látványa elsőre nem sajnálatot vagy aggodalmat ébreszt bennem, hanem ellentétként Adynak a Páris, az én Bakonyom versét juttatja eszembe a végtelen nyugalomról az imádott városban: …Páris szivén fekszem, / Rejtve, kábultan és szabadon. / Hunnia új szegénylegényét / Őrzi nevetve / S beszórja virággal a Bakony.
Aztán jönnek a szavakkal lefestett rémképek az álnéven író Laurent Obertone regényéből, a Gerilla – Franciaország végnapjai címűből. Francia nyelven hét éve jelent meg. Másfél évvel ezelőtt írtam róla; csupán egy rövid részletet veszek elő: „Valóban rémisztő, hogy miként lobbantja lángra egy szikra a polgárháború tüzét, amikor a riasztásra kiérkező rendőrök egyike Párizs külvárosában, a rossz hírű, bevándorlók lakta negyedben embereket lő le – miután egy társukat agyonverte a drogos társaság. És terjedni kezd a tűz, a gyilkolás, a terror, az őrült erőszak. Csupán néhány nap, s eltűnik egy civilizáció.”
Ha így történik – nem is csak Franciaországban –, azért nem csupán az idegenek, a bevándorlók hibáztathatók, hanem az őslakosok, azok közül is a javarészt alkalmatlan, rövidlátó politikai vezetők, akik munkaerőt látva bennük – és a hajdani gyarmattartás utáni penitencia lelkiismeret-tisztogató humánuma jegyében – beengednek mindenkit, és amikor baj van, szétosztanák a „fölösleget” azok között is, akik előre látják a következményeket, ezért menekülnek tőle.
Obertone azért ír álnéven, mert, mint mondja, ha a liberális világ számára kényes és veszélyes témákkal foglalkozunk, jobb az elővigyázatosság. Két évvel ezelőtt pedig egy interjúban lefestette az egyébként gyakran hallott migránshelyzetet: „A külvárosok migránsai nem illeszkedtek be a francia társadalomba, nem integrálódtak, hanem saját, radikális muszlim hiten alapuló identitásukat és szokásaikat követik. Saját társadalmat és rendet hoztak létre.”
Bizony nem mindenki adja olcsón az efféle örökségét, és – a radikalizmustól eltekintve – meg sem róhatók emiatt. Nem lesznek kultúrájuk és vallásuk kiárusítói. Ezt bizony többször megtapasztalhatta a Nyugat. Akár otthon is, hiszen az „integráció jegyében” gyakran az európaiak adják föl hagyományaikat, vallási jelképeiket, hogy ne sértsék a bevándorlók érzéseit. Ilyesféle lehet a liberális szabadság? Önpusztító.
(Illusztráció)
A sírját folyamatosan ásó Európa szószóló urai nehezen ébrednek rá, hogy multikulturalizmust csak azokkal együtt lehetne építgetni, akik a sajátjukat nem tekintik följebbvalónak, elsődlegesnek. Ha mégis, akkor – itt a vége.
Lyonban ellentüntetők is utcára vonultak, és azt a jelszót skandálták, hogy „Franciaország a franciáké”. Tudják-e, nem-e, hogy ezzel elkéstek? Mégis veszélyes a késői „ébredés”, mert a Gerilla fikciójának beteljesüléséhez vezethet.
Ahol még nem késtek el, ott érdemes lenne sürgősen megszívlelni a regény üzenetét: „Ami Franciaországgal történik, megtörténik majd máshol is.” (Svájcra és Belgiumra is átterjedtek szórványosan a zavargások.)
A francia elnök elhagyta az uniós csúcsot – ahol a migránsok szétosztásáról tárgyaltak –, hogy hazasietve kezelje a migránslázadást…
Nyitókép: (Illusztráció)
