Zsibongó óvodások vonulnak az utcán, az egész óvoda. Úgy harmincan lehetnek. Nem rossz – állapítom meg, ha két évre bontom, akkor nagyjából két tizenötös társaság lesz az első osztályban. Azért vélem jónak, mert voltak (vannak?) olyan évek, amikor a nemzeti tanács jóváhagyása kellett a kevéske gyerek miatt az osztálynyitáshoz.
Köszöngetnek a fiatal anyukák, amikor óvodáskorúnál kisebb gyerekekkel sétálnak naponta az utcán. A szemmérték és a megérzés csalhat, mégis úgy tűnik, hogy fölfelé ível a gyermeklétszámból kivehető népszaporulat, legalábbis a születésszám. Fölhozhatnám, persze, az évtizedekkel korábbi állapotot, ám akkor még nagy volt a falu. Ha nem is terebélyesebb a mostaninál, de szinte minden házban volt élet.
Néhány esztendővel ezelőtt a mostani derűlátással szemben harangszó keltette a rosszkedvünket: hetente két-három napon is temettek valakit; kis faluban ez szokatlanul nagy veszteség. Nemsokára elfogyunk – mondogatták az emberek. Mostanság ritkábbnak tűnik a harangszó, és ha a gyarapodást meg a fogyatkozást összevetjük, akár újraéledő enyhe derűlátással tekinthetünk előre. Magyar szemmel is, merthogy jóformán színmagyar településről beszélek.
Mindeközben napvilágot láttak a tavalyi népszámlálás csöppet sem lelkesítő adatai, amelyeket – ha nem is stílusosan, de kifejezően – aztán sem kiköpni, sem lenyelni nem tudja az érintett. Márpedig az itteni magyarok maradéktalanul érintettek abban, hogy tizenegy év alatt hetvenezerrel fogyott a lélekszámuk. Kis, szemmel tartható közösségben nagyjából sejthettük, hogy mire számíthatunk: itt könnyen számba vehetők a megüresedett házak.
Kénytelen-kelletlen le kell nyelnünk a tényeket, megdöbbenésünk némi enyhítésére mégis ide kívánkozik, hogy ezúttal tizenegy évet ölelt föl a népszámlálás, s ha egy évet levonunk, már „csak” 63 ezerrel vagyunk mínuszban. Ettől ugyan sokkal jobban nem érezzük magunkat.
Mondhatnánk, hogy a jugoszláv háborúkkal, a kilencvenes években indultunk el a lejtőn, ami ugyan nem igaz, mégis tragikus. Azért is, mert a háború elől magyar értelmiségiek sokasága távozott az országból. De hát korábban, 1961-től három évtized alatt, a háborúzás kezdetéig százezernyi magyarral lettünk kevesebben. Azóta még többel.
Mi ennek az oka? A rossz politika! A szegénység! Kevés a gyerek! Nagy az elvándorlás! Nagy a beolvadás! Ki ezt, ki azt harsogja, és ez az a helyzet, amikor azt szokás mondani, hogy mindenkinek igaza van. Hódi Sándor 1990-ben írta: „Az összes magyarlakta területek közül nálunk jön a legkevesebb gyerek világra, és a születések számát tekintve alighanem az utolsó helyen állunk a világon.” Bölcsnek sem kell lenni ahhoz, hogy lássuk: idő kérdése az elfogyás, hacsak…
A legutóbbi csúnya adatokra visszakanyarodva: akik a kilencvenes években mentek el felnőttként másik országba, ott már a gyerekeiknek is gyerekük van. Nem tudom, hány családot üldözött el a háború, akik különben maradtak volna, de biztosan ezrekkel javítanának a helyzeten. Meg volt talán öt-hat éve egy újabb hullám is, amikor sokan fölszedték a sátorfájukat.
Milyen bonyolult ügy ez! Még ha hozzátesszük, hogy mennyi diákunk tanul az anyaországi iskolákban és egyetemeken – miközben itthon is megtehetnék –, a jövőnk sem tűnik éppen rózsásnak. Látszatra egy apróság: sok évtized alatt sem tudták „kitalálni” azt a nyelvoktatást, amely által a gyerekeink jól megtanulnának szerbül. Nem beolvadás céljával, hanem az érvényesülésért. Miért megy jobban az angol?
Igaz lehet az a megállapítás, hogy a megmaradásban nemcsak a létszám, hanem az erős lélek is fontos. Kárpátalján régóta kevesebb magyar él, mint most nálunk, és a megpróbáltatások ellenére kitartanak, bár ők is megkapták mások háborúját, mint mi annak idején. Bizonyosan súlyosak lesznek ott is a következmények.
A derűlátó pedig nézi az óvodások sorát, és hiszi, hogyha korábban jól megérezte a lehangolót, most a derűlátásában sem téved.
