A duzzasztások miatt a kívülállónak sok helyen nehéz megállapítania, hányadán is állunk vizeinkkel. Ez elsősorban a Tiszának a törökbecsei gát feletti szakaszára érvényes, ahol a duzzasztás még Szegednél is érezteti hatását. Annak ellenére, hogy a folyó vízhozama igen alacsony, a szegedi mérce vízhozamgörbéje ezt – mondjuk így – sikeresen eltitkolja. A vízállás ugyanis nagyjából +90 centiméter körül alakul, míg a legkisebb víz –250 centi volt. A duzzasztás hatására tehát a folyó szintje sokkal magasabb annál, amennyi duzzasztás nélkül volna. Ugyanakkor Szolnoknál a Tisza szintje –278 centi, és csak egy (!) centivel magasabb a mindenkori legalacsonyabbnál. Ezekből a számadatokból nem a duzzasztás mértékét kell kikövetkeztetni, hiszen a szegedi legkisebb vizet 1946-ban mérték, a szolnokit pedig 2003-ban. A következtetés ennél sokkal egyszerűbb, és számok nélküli: Kevés a víz.
Az általános vízhiány miatt történik, hogy a duzzasztók szinten tartják a tározókat, és ezt az alvizek sínylik meg. Ezért van az, hogy pillanatnyilag a kiskörei duzzasztó alatti mércén a vízszint alig két-három ujjnyival magasabb a mindenkori legalacsonyabbnál. Csak futólag mondjuk – nem fontos megjegyezni –, hogy újabb kori adatról van szó, a kiskörei legkisebb vizet 2009-ben mérték. Ugyanakkor a gát felett, a Tisza-tóban van elegendő víz. És ha csupán a vízszintet nézzük, akkor úgy fest, mintha az ördög néhány árnyalattal halványabb volna. Ez azonban csak látszat, valójában olyan fekete, mint amilyen korábban csak kevésszer volt.
A szegedi vízmércén mért vízhozam ugyanis nem éri el a 170-et. Ez azt jelenti, hogy a szelvényen másodpercenként kevesebb mint 170 köbméter víz folyik keresztül. Ez kevés, de még nem ijesztő. A gond azonban, hogy a hazai hidrometeorológiai intézet a Tisza itteni szakaszának egyik vízmércéjéről sem közöl vízhozamadatokat. Ezek nélkül pedig – a törökbecsei vízlépcső hatására – az a látszat alakult ki, hogy van elegendő víz. Az alsó szakaszon viszont a Dunán levonuló enyhe áradás duzzaszt vissza, ezért úgy tűnik, ott is rendben vannak a dolgok. Ha viszont a mellékfolyókon nézünk körül, fenyegető jelenségekbe botlunk.
A Tisza két legnagyobb mellékfolyójának, a Hármas-Körösnek és a Marosnak, egyaránt rossz a vérképe. A Körösökön uralkodó vízfogyatkozásra utal, hogy gondolatnyival a tiszai torkolattól a vízhozam időnként húsz köbméter alá süllyed. A békésszentandrási duzzasztónál pedig olyan alacsony az alvíz szintje – horgászok szabad megfogalmazásával élve –, hogy a termetesebb halnak kilátszik a vízből a hátuszonya. A Maroson is hasonló a helyzet, a vízmérce messze a magasba nyúlik, alsó vége alig éri el a vizet.
Tehát ahol duzzasztott a folyó, ott van víz. A kívülállónak ez talán jó megoldásnak tűnik. A gond azonban, hogy a folyók felduzzasztása nem megoldás a vízhiányra, hiszen a duzzasztott szakaszokon kialakuló körülmények aligha nevezhetőek természeteseknek. A felvíz szinten tartása egyértelműen az alvíz kárára történik, és ez hosszú távon nincs az élettér hasznára.
A Dunán sem kedvező a helyzet, és csupán a tiszaihoz képest mutatnak kedvezőbb képet a vízhozamgörbék. A Dráva kevés vizet szállít, a Száva szintje pedig megegyezik az időszakos minimumokkal.
Tehát nézzük az eget, kérjük az esőt, és kérdezzük meg az indiánoktól, hogyan kell azt tánccal! Vagy forduljunk azokhoz a szakemberekhez, akik évtizedek óta emlegetik a Vásárhelyi-terv felülvizsgálásának szükségességét! Ez bonyolultnak ígérkezik, de egyre inkább úgy fest, aligha találunk ki jobbat. Erről máskor bővebben. Amikor belekezdünk.
