Horváth Sándor zenész, az ismert prímás, Horváth Jenő öccse Királyhalmon telepedett le. A zenélésből vásárolgatta a birkákat, hogy majd amikor öregségére abbahagyja a muzsikálást, legyen miből eltartania magát. A birkanyáj, a juhok száma már elérte a félszázas létszámot, de sehogy sem akart tovább nőni a jószágállomány. Nemhogy gyarapodott volna, hanem egyre fogyatkozott, apadt a birkák száma, pedig Sanyi bácsi rendszeresen vásárolta az újabbnál újabb gyapjasokat.
Felmerült a gyanú, hogy valaki rendszeresen gyéríti a juhait. Elhatározta, hogy meglesi, ki az, aki dézsmálja a nyájat, még ha nem is bír el vele, legalább kifigyeli a birkatolvajt. Kifordított subát terített magára, és lehúzódott éjszakára a birkák közé, meglapult csendben, és várakozott. Hajnaltájban három fiatalember közeledett a sötétben. Előbb nem ismert fel senkit, de amikor közelebb értek, a félhomályban az egyik illetőben, aki a falkából „szakajtotta ki” a formásabb állatokat, ráismert a saját fiára, ifjabb Horváth Sanyira.
– Édös kisfiam, hát në válogass, fogd meg mindet, oszt hajtsd el űket, hadd szabaduljak tűlük, visēd të a gondjukat.
A lebukás, a sikertelen éjszaki birkalopás után a Sanyi gyerek „mögszégyőte” magát, de annyira, hogy haza se ment többet, úgy eltűnt, hogy senki nem tudta, hová lett a nagyvilágban. Mígnem utóbb csak kiderült, hogy egyik zentai barátjával, Bicókkal meg még néhány hozzájuk csatlakozó kalandvágyó fiatallal felkerekedett, és beléptek a francia idegenlégióba. Ezután már semmit sem lehetett róluk hallani, mintha elnyelte volna őket a végtelen afrikai sivatag homokja.
