Szétszéledtünk. Vajdasági magyarokat ma már a szélrózsa minden irányában lehet találni. S javarészt a kilencvenes évek háborúi tették ezt velünk. Kisiskolásként, majd a bíróság pályakezdő munkatársaként Adán régebben még Madarász Valériaként ismerték, ma azonban már a horvátországi Korčula szigetén férje után a Kovačević vezetéknevet használja. Arra voltunk kíváncsiak, hogyan került egy vajdasági magyar lány a szépséges dalmát szigetre, és ott hogyan találta fel magát. S természetesen rákérdeztünk arra is, mennyire fontos neki a kapcsolattartás a szülőföldjével.
– Hogyan került egy vajdasági magyar lány Korčulára?
– Adai vagyok, Zentán születtem. Szabadkára jártam egyetemre, majd elhelyezkedtem az adai bíróságon. Ott még mindig megvan a bejáratnál a fényképem, az ott dolgozók fotói között. Később férjhez mentem, és 1992-ben Verbászra költöztem. A legújabb kori Balkán-háborúk ideje volt az, a félig horvát férjem számtalan katonai behívót kapott. Végül, amikor már veszélyben voltunk, mert nem akartunk a háborús őrületben részt venni, elmentünk. Mivel anyósom korčulai, hát ide jöttünk. A fiunk tíz hónapos volt akkor, amikor 1998-ban eljöttünk onnan.
– Milyen volt a közhangulat akkoriban Verbászon?
– Egy kávézót vezettünk, a Mona Lisát, én pedig sok mindennel próbálkoztam. Huszonnyolc évesen pénzügyi igazgatónak választottak meg a textilgyárban, ahol viszont nem akartak varrni az osztrák katonaságnak. Sikerült külföldön találnom lohn-munkát (kaptuk volna az anyagot, a mintát, és darabonként fizettek volna bennünket, ami nagyon jó megoldás lett volna). Volt megrendelésünk, megmenthettük volna a textilgyárat, lett volna a munkásoknak fizetésük. Sajnos, inkább lemondatták velem a munkát, mondván: „alig tudtuk elzavarni a svábokat a negyvenes években, nemhogy még ruhákat varrjunk most nekik”… Utóbb belátták a hibát; amikor mostanság találkozok ezekkel az emberekkel az utcán, meg is említik, hogy szamárság volt, hiszen így a gyár is odaveszett. Én akkor továbbléptem, és csak akkor költöztünk, amikor már nagyobb veszélyben voltunk.
– Miért kerültek veszélybe?
– Nálunk gyűltek össze azok a fiatalok, akik nem akartak a frontra menni, akik nem akartak harcolni, mert úgy gondolták, hogy ez nem megoldás. Mi hittük, hogy sokkal inkább dialógusra lett volna szükség, hogy meg lehet és kell beszélni a vitás kérdéseket. A fegyver nem normális megoldás. Emiatt váltunk célponttá, fenyegetni kezdtek bennünket… Verbász központjában felállítottak egy emlékművet a háború végén, hatvanöt fiú nevét írták rá. Mi tudjuk, hogy ennek a felét erőszakkal vitték el.
– Milyen volt az újrakezdés Korčulán?
– Itt is nehéz volt, mert mindent újra kellett kezdeni. Én az idegenforgalomban találtam meg a lehetőséget; szemináriumot végeztem el Dubrovnikban. Korčulán sok magyar megfordult a 2000-es években, csak három-négy éve csökkent a számuk a válság miatt. Idegenvezetőként akkoriban magyar csoportokat kísértem a Marko Polo utazási iroda révén. Most a KORKYRA INFO irodának dolgozom, javarészt lengyeleket vezetek kirándulásokra, Dubrovnikba, Mostarba, Splitbe, Kotorba, akiknek angolul mesélek a nevezetességekről.
– Úgy érzi, sikerült megtalálnia a helyét az új környezetben?
– A férjem a kereskedelemben dolgozott, majd bútorszalont nyitottunk. Amikor a válság kiterjedt, ő áttért a gasztronómiára, most egy étteremben dolgozik. Egy modern, világhírű szakács volt a főnöke az óvárosban. Mindent a szigeten termesztett termékekből készítenek: a makarónit, a lekvárokat, az olívaolajakat, a sajtokat, maguk szárítják a fűszernövényeket, bort és likőröket készítenek – utóbbit még naspolyából is. Jómagam idegenvezetőként szeretek dolgozni legjobban, de bírósági tolmács is vagyok. Ilyenkor, télen megnő az ingatlanok iránti kereslet; leginkább a skandinávok vásárolgatnak, s ilyenkor egy ismert ingatlanforgalmazó iroda ügynökeként is dolgozom. Közgazdászként mindig van számomra valami pörgés. Most éppen azt próbálom megszervezni, hogy a magyar junior-focicsapatok itt tartsák meg a tavaszi és őszi felkészülésüket, hiszen a mediterrán klíma ennek is kedvezne. Emellett a szigetre jön a rengeteg francia sétáló, természetjáró, tőlük is sokat tanultam arról, hogy mennyire fontos a közvetlen kapcsolat a természettel, a barangolás. Korčula az egyik legzöldebb sziget az Adrián. Így minden érdekességet összegyűjtöttem a szigeten. Például a világ orchideáinak 1 százaléka van Európában, és ebből Korčula szigetén van 35 fajta. Sokszor fontolgatom azt is, hogy akár a zarándokturizmust is be lehetne indítani. A nyáron gyakran jártam Međugorjéban, elsősorban lengyel csoportokkal, akik szerették volna a korčulai templomokat is meglátogatni. Blato településen van például a szentté avatott Szent Marija Petković-kegyhely, de számos más érdekesség is van a szigeten, amit érdemes lenne a turistáknak megmutatni.
– Mennyire tud kapcsolatot tartani a szétszórtan élő magyarokkal?
– Kapcsolatban vagyok több magyarral a világ minden részéből. Többször megszervezem, hogy itt találkozzanak a baráti társaságok vagy a szétszóródott rokonság. Esküvők megszervezésével is foglalkozom. Ilyenkor szigettúrákat szervezek, kirándulásokat. Mljet szigetén például találtam egy emléktáblát, amelyen van egy magyar név is – most is kutatom az illető kilétét. Itt, Korčulán néhány éve felavattuk Szabó Lőrinc emléktábláját, mivel a magyar költő nagyon kötődött az Adriához, és itt írta több versét is. A Turistaegyesület igazgatónőjével szerveztük az eseményt. A táblaavatásra eljöttek Zágrábból, a magyar nagykövetségről is, itt volt dr. Kabdebó Lóránt is a feleségével. Amikor mentek el, azt mondta: „Itt hagyjuk ezt, Valéria, neked, a feladattal, hogy vigyázz rá, és mutasd meg az itt járó csoportoknak.”
– Mindezek mellett hogyan tud kapcsolatot tartani a szülőfölddel, Vajdasággal, Adával, mennyire fontos ez önnek?
– Nagyon fontos! Ott a bázis! Most voltam Adán néhány napot, nagyon jó érzés volt. A fiunk gimnazista, és csak annyit kell neki mondanom, hogy megyünk Vajdaságba, máris hozza a legjobb jegyeket. Nekünk is ez a motor! Nagyon jó hazamenni, minden délutánt a Tisza partján sétálva tölteni. Jó dolog télen hazalátogatni, barátokkal elbeszélgetni, Vajdaságban feltölteni az energiatartályokat. Szükség van a hidakra, amelyek összekötik az embereket. Próbálkozom Korčulán egy kisebbségi műsor beindításával is, uniós támogatással… Szóval, sok-sok tervem van. Mivel közeledik az év vége, minden olvasónak egészséget, vidámságot kívánok innen, Dalmáciából, ahol az emberek azt szokták mondani: „Ha az ember belemártja az ujját a tengerbe, máris kapcsolatba kerül az egész világgal!” Ez a szólás nekem, aki a Tisza mellett nőttem fel, nagyon tetszik.
