Egy kamasz lánnyal való találkozásra készültem Cheeseman Natashával, aki a maga 18 éves korát meghazudtoló bölcsességgel tárulkozott ki, amit talán ő maga sem tervezett.
Cheeseman Natasha (Ótos András felvétele)
A hétvégén Temerinben rendezett 18. Tini Fesztiválról ő hozta el a fődíjat, mégpedig egy olyan dallal, melynek a zenéjét és a szövegét is ő írta, és ő adta elő zongorakísérettel. Olyan fülbemászó és őszinte, a fájdalmat megélő dal az Elég ennyi, hogy akinek volt élete során egyetlen csalódása is, át tudja érezni, és napokig nem is tud szabadulni a hatása alól.
Natasha zárkózott lány, aki szavakba és dalba öntötte egy meghatározó élményét, és mint mondta, hosszú ideig tartott, míg ez a dal megszületett, de biztos benne, hogy minden, amit rossznak élünk meg, elvezet bennünket egy magasabb célhoz, a végkifejlet egy sokkal jobb dolog, amelyet a nélkül az érzés és tapasztalás nélkül nem tudhatnánk magunkénak. Így lett az ő fájdalmából egy olyan történet, amelynek a végét siker koronázta. Jelenleg a magyarkanizsai középiskola állategészségügyi szakán végzős tanuló, arra készül, hogy Angliában folytatja tovább tanulmányait, hogy állatorvos lehessen, emellett a zenélés is jelentős helyet fog elfoglalni az életében.
– Fiatal korom óta zongorázok, így a fesztiválon való fellépéskor is egyértelmű volt számomra, hogy nem kell mögém kíséret. Az ének maga később került az életembe, előbb zongoráztam, ezért a mai napig is a zongora az, amihez fordulni tudok, ha öröm, ha bánat ér.
Natasha szerint ez a leglényegesebb dolog, amit róla tudni lehet. Aztán ahogy beszélgetünk, még számtalan mozzanat derül ki. Angliában született, vegyes házasságban, az anyukája magyarkanizsai magyar lány volt, az apukája angol, majd miután hazaköltöztek, szerb általános iskolába íratták. Így hát beszél angolul, magyarul és szerbül is. Arra a kérdésre, milyen nyelven álmodik, hogyan tudja magát jobban kifejezni, azt a választ adja, hogy ő nem szavakban gondolkodik, hanem képekben, minden esetben, de a dalait általában angol nyelven írja. Én kifejezetten örültem a fesztiválon magyarul előadott dalnak, mert megérthettem teljes mértékben, de ahogy megmutatta az angol változatot, valóban érződik, hogy másképp, még magabiztosabban adja azt elő.
– Szüleim itteni környezetben akartak felnevelni, aminek nagyon örülök, mert imádom az állatokat, és a közelünkben van egy farm, ahová gyakran kilátogatok, ezt ott például biztosan nem tehettem volna meg. De a nyári és a téli szünetet Angliában töltöm édesapámnál, ami megint csak egy más világ.
A te ötleted volt, hogy benevezz a fesztiválra?
– Nem az én döntésem volt, hanem anyukámé, aki biztatott, hogy menjek el, és nem is bántam meg. Elsősorban az motivált, hogy mivel még ekkora versenyen nem voltam, szerettem volna egy ilyenen is részt venni.
Hogyan kezdődött a találkozásod a zenével?
– A szüleim révén, ugyanis anyukám harmonikán játszott, apukám pedig basszusgitározott, és mindketten szerették a zenét. Aputól bármit kérdeztem, mindig el tudott igazítani a zene világában, és ő volt az, aki zongorázni küldött. Hatéves voltam, amikor elkezdtem, és akkoriban iszonyatosan utáltam zeneiskolába járni, de zongorázni nagyon szerettem, ha olyan dalokat kaptam, amelyek tetszettek, azokat pillanatok alatt képes voltam megtanulni, míg amelyek nem álltak közel a szívemhez, hónapokig nem voltam hajlandó megtanulni. Én a lassú, elgondolkodtató zenéket szeretem. Az alapfokú zeneiskola befejezése után visszahívtak két év szólóénekre, majd magánórákra jártam Szabadkára, és úgy gondolom, folyamatosan tanulni kell. Fejlődni szeretnék minden téren, a dalírásban is. Mindig magam írtam a szövegeimet, de előbb született meg a fejemben a dallam, mint a szöveg. Néha hónapokig írok dalt, néha pár nap alatt kész van, attól függ, milyen hatás ér, milyen érzések munkálkodnak bennem.
Hogyan zajlott a verseny?
– Volt bennem némi lámpaláz, de ahhoz képest, hogy ez volt az eddigi legnagyobb megmérettetésem, nyugodtnak éreztem magam. Nem a díj motivált, hanem az érzés, amit kiváltképp szeretek, hogy fent legyek a színpadon, elvakítanak a fények, és előadhatom, amit szeretek.
Mi inspirál?
– Olyan személyiség vagyok, aki nem szokott beszélni a problémáiról, nem szoktam kibeszélni az érzéseimet, viszont úgy gondolom, jó dolog a zene nekem erre, amelybe bele tudom tenni az érzéseim. Ha történik velem valami, könnyű dalt írni.
A nyertes dalban az is felcsendül: Boldog órák, bántó szavak, szívem mennyit bír ki még? (…) Ha a tűzzel játszol, én lángolok veled, hiába löksz el százszor, én ezerszer is a tiéd leszek.” Nyilvánvalóan egy csalódásról van szó. Mesélsz erről?
– Volt egy hosszú kapcsolatom, amelyet nehéz volt lezárni. Amikor megírtam ezt a dalt, számomra elköszönés volt. Ez az utolsó dal, amit írtam erről a kapcsolatról, és nagyon sokat segített a fájdalom feldolgozásában. A mindenki előtti megnyílás ijesztő dolog, pont ezért, mert nem vagyok ahhoz hozzászokva, hogy mindenki tudjon rólam mindent, viszont azért szeretek szövegeket írni, mert a zene mindenkinek mást jelent. Szeretek úgy szöveget írni, hogy az kétértelmű legyen, és mindenki úgy értelmezze, ahogy ő szeretné. A nagy kedvencem a Loosing your memory című dal, amely lassan induló, jól felépülő dal, számomra minden benne van.
Nem tervezel nagyon előre, de azért biztosan tudod, a közeljövőben mivel fogsz foglalkozni.
– Szeretném elvégezni az egyetemet, a zene pedig mindig jelen lesz az életemben, azt semmiképp sem akarom elengedni, és tanulni is szeretnék még sokat.
A kamasz lány, mint más társai, szeret a haverokkal lógni, imádja az állatokat, minden ujján több gyűrű van, smink egy szál sem, de mint mondja, szereti a szemét kifesteni, mert akkor hangsúlyosabb lesz a szeme zöldje. Olyan nemes egyszerűséggel beszél arról, amit csinál, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne az, hogy Loosing my memorynál az Ennyi elég sokkal, de sokkal jobb, én legalábbis ezt hallgatom már napok óta! Cheeseman Natasha, ahogy bemutatkozott: Nati, sok sikert neked még a továbbiakban, biztos hallani fogjuk még a nevedet!
