Sordje Rebeccáról és szánhúzó kutyáiról már olvashattak újságunk hasábjain. Most, hogy egy újabb álmát sikerült megvalósítania, ismét mesélt nekünk kutyás kalandjairól. Elmondása szerint az első huskyja kilenc és fél évvel ezelőtt került hozzá, azóta intenzíven űzi a különféle kutyás sportokat. Öt évvel ezelőtt Magyarországra költözött, ahol elmondása szerint nem igazán találta a helyét, ugyanis a szíve mindig északra húzta. Végül visszatért szülővárosába, Magyarkanizsára, ahonnan négyéves tervezés után a sarkkör fölé, a svédországi Lappföldre költözött.
– A Facebookon van egy csoport, ahol olyan vállalkozások hirdetnek, amelyeknél van szabad hely túravezetőknek vagy olyan személyeknek, akik kutyákkal foglalkoznak, etetik őket. Ebben a csoportban keresgéltem én is, többen is jelentkeztek, végül az egyikkel megbeszéltem a munkát. Négy-öt nap elteltével repülőre ültem, és már utaztam is. Először Norvégiába mentem, ahol körülbelül egy hónapot töltöttem. Ez egy kisebb kutyatenyésztő telepnek számított negyven-egynéhány kutyával. Ott nagyon sokat dolgoztam, és kinti viszonylatban kevés pénzt kaptam érte. Ugyanakkor új ismeretségekre tettem szert, és ezáltal sok új információhoz is jutottam, aminek köszönhetően egy hónap után át tudtam menni Svédországba, Kiruna környékére. Az egész szezont volt szerencsém ott tölteni, és április végén jöttem csak haza – mesélte Rebecca, és hozzátette, hogy a saját kutyáit csak később hozták utána.
Rengeteg pozitív élmény és tapasztalat érte az ott-tartózkodása során, és hangsúlyozta, hogy nagyon segítőkészek voltak iránta az emberek. A zord időjárás következtében sok mindent kellett elsajátítania, és váratlan helyzetekre kellett felkészülnie, ezekben mind-mind segítettek neki túravezetőtársai. Elmondása szerint a túrák is nagyon különbözőek, van, amelyik két órát vesz igénybe, és vannak olyanok is, amelyek egy hétig tartanak. Emiatt a mindennapok igen színesen teltek.
– A saját kutyáimat csak később hozták utánam. Amikor Norvégiába mentem, repülővel utaztam, és úgy nagyon költséges lett volna szállítani őket. Ráadásul tartottam attól, hogy ott hogyan fogadnák az én kutyáimat. Később, amikor átkerültem Svédországba, akkor a testvérem és a párja vonattal hozták utánam őket, és három napig vonatoztak, míg kiértek. Mindjárt másnap beraktam a kutyáimat a saját csapatomba, a szánomba, és elképesztő volt, ahogy futottak, mintha mindig is ezt csinálták volna. Harminchat olyan kutya közé csöppentek, akik sosem látták őket, viszont pillanatok alatt alkalmazkodtak a többiekhez – mesélte büszkén.
Az alatt a több mint fél év alatt, amit Rebecca kint töltött, a leghidegebb napon mínusz 40 fok volt, és erre elmondása szerint ő sem volt felkészülve, igazából az itteni ember erre nem is tud felkészülni. El kellett, hogy teljen néhány hónap, mire hozzáállt a szervezete. Azon az ominózus hideg napon az összes túrát lefújták, ő azonban akkor is kiment a kutyákkal.
– Amikor először mentem ki mínusz 20 fokban, és hozzáértem a fémketrechez kesztyű nélkül, hozzáragadt a kezem. Akkor még a mínusz 20 fokot is nagyon hidegnek éreztem, de ahogy múlt az idő, februárban már előfordult, hogy mínusz 30 is volt, és mindent kesztyű nélkül csináltam. Ekkor már nem is fázott úgy a kezem, néhány hónap alatt teljesen hozzászoktam.
A világ minden tájáról érkeznek turisták a szánhúzás hazájába, a legtöbben Olaszországból és Németországból, vannak Japánból és Kínából is. Rebecca idén augusztusban újra visszatér, szeptemberben kezdődnek az edzések, amelyeket már most lelkesen vár. Jövő nyáron egy újabb álmát tervezi megvalósítani, át szeretné sétálni Norvégiát a legdélebbi pontjától a legészakibb pontjáig. Ez a táv megközelítőleg 3000 kilométer, ami nagyjából három hónapig tart majd.
