Zenei kincs

Február utolsó szombatján mindig a citera hangjától hangos a muzslyai Petőfi Sándor Magyar Művelődési Egyesület színházterme. Így volt ez most is ezen a bánáti szórványtelepülésen, ahol 19. alkalommal tartották meg a Szilasi Emléknapot. A temerini, szentmihályi, újvidéki, pacséri, topolyai, magyarkanizsai, kisoroszi és törökbecsei citerások húsz produkciója megmutatta, hogy tovább él a citeramuzsika Vajdaságban.

A délvidéki citerások legnagyobb évi találkozóján Szilasi Mihályra, a délvidéki citeramozgalom úttörőjére emlékeznek, akinek a felvételeit Budapesten is őrzik.

– Szilasi Mihály muzslyai földművesként élte mindennapjait. Szabadidejében, hacsak tehette, citerázott. Önmagának vagy társaságban zenélt, gyakran a nagyközönség előtt is. Ő volt az, akinek a citerazenéje először hallatszott élőben az Újvidéki Rádió hullámhosszán –  mondta Dobó József szervező, a Petőfi Sándor MME elnöke.

Szilasi Mihály volt a muzslyai citerazenekar alapítója és az ő nevéhez kötődik a „sánta ütésnek” nevezett egyedi játékstílus. A sánta ember mozgását idéző játékmódot ma Lele Józsi bácsi műveli a leghitelesebben.

– Gyorsan fölfogtam és a kezemre áll. Ő sosem mondta, hogy „sánta”. Nem is tudta ő sem. Úgy, mint ahogy én sem tudtam. Csak csinálta. Benne volt. Ez egy ilyen stílus, amely az emberben benne van, vele született valami – mesélte Józsi bácsi, a Népművészet Mestere.

Szerencsére vannak még fiatalok, akik tovább éltetik a citeramuzsikát. A muzslyai Szalma Árpád 17 éves, és már 11 éve nemcsak citerázik, hanem énekel is. Elmondása szerint második osztályos elemista volt, amikor meghallotta a citera hangját és mindjárt tudta, hogy neki játszania kell ezen a hangszeren.

A rendezvényen újra láthatta a közönség a Váci-fivéreket, akik több mint egy évtizedig a szép emlékű Pöngető citerazenekar oszlopos tagjai voltak.

– Jól érzem magam, azt kell mondanom. Igazán érdekes érzés az, hogy fölelevenítjük a régi emlékeket, a régi élményeket. Tudni kell, hogy a Pöngető citerazenekar több mint tíz évig létezett. Azóta változtak a dolgok. Elszállingóztunk, ki ide, ki oda. Van, aki külföldre. Öcsém és én itthon maradtunk és így ketten most ez alkalommal ismét színpadra álltunk és igyekeztünk eljátszani azt, amit megtanultunk az elmúlt időszakban – nyilatkozott Váci Zsolt.

A citerások itt nem szakmai zsűri előtt mutatkoztak be, hanem egymásnak zenéltek. Ez pedig jó alkalom a tapasztalatcserére, hiszen a szakmabeliek véleménye a legjobb útmutató.

– Tanítok még mindig Óbecsén, Padén, Csernyén és Ittabén. Most a törökbecsei „fiaim” szanaszét mentek, a szenttamásiak is. Egyetemre járnak, és nehéz összehozni a próbákat. Úgy érzem, hogy ennek mindig van „rózsaszínű” ideje, mindig van egy élő ideje. Itt-ott talán elalszik, vagy elmennek a gyerekek, a fiatalok. Valahol fölbukkan, valaki fölbuzdul rajta és kapható. Szerintem mindig akad majd olyan ember. A jóisten el fogja rendezni azt, hogy legyenek olyan emberek, akik oktatják is – mondta Micsik Béla törökbecsei citerás, citeraoktató.

Borsi Ferenc csókai származású, Budapesten élő citeraművész a találkozó rendszeres vendége. Mint mondta, őseink mindennapjainak része volt egykor a zenei anyanyelvünk, örökségünknek a használata, maguk és a környezetüknek a szórakoztatására. Ez mára megváltozott.

– Most már tudatosan nyúlnak a zenei kincsekhez. Tudatosan, produkciószerűen állítanak össze műsorszámokat – ami nem baj. Mert, a mai körülmények között erre van szükség. De látni kell, hogy van egy értékmentés zenei világunkban és valahol az lenne a cél, hogy visszaépítsük a mindennapjainkba, megéljük. Ehhez meg kell ismerni, át kell adni és újra kell tanítani ezeket a dallamokat – mondta a citeraművész, az Óbudai Népzenei Iskola tanára.

Vajdaságban a citera az első Durindó megszervezésével – a múlt század hetvenes éveinek közepén – került le a padlásokról és vált újra élő hangszerré. A Durindó idővel minden népzenész találkozójává lett, a Szilasi Emléknap pedig ma a citerások legnagyobb évi rendezvénye, amely jövőre ünnepeli huszadik születésnapját.