Az elmúlt hét egyik meghatározó és sokakat felháborító híre az volt, hogy a Coca-Cola átköltözteti szabadkai részlegét Belgrádba. A szabadkai Fresh&Co.-ban 120-an dolgoztak, mindannyiuknak felajánlották, hogy tartsanak a vállalattal a fővárosba. Aki ezt nem vállalta, magasabb végkielégítést kapott az átlagnál. Valóban gond, hogy több mint száz ember egyszerre munka nélkül marad, a hosszú távú és nagyobb probléma viszont az, hogy ezeknek a nagyvállalatoknak, még ha Szabadkán is dolgoznak, mind a fővárosban van a székhelyük. Vagyis ott adóznak. Hiába vannak Szabadkán nagy és sikeres cégek, az önkormányzatnak ebből, azon kívül, hogy a polgárait alkalmazzák, semmi haszna.
Milan Popovićtyal, az Önálló Szakszervezetek Szövetségének szabadkai elnökével Szabadka helyzetéről, lehetőségeiről beszélgettünk.
Vannak sikeres vállalatai a városnak, amelyek azonban csak fizikailag vannak itt, a székhelyük Belgrádban van. Mit jelent ez hosszútávon a városnak, és lát-e valamilyen megoldást a problémára?
– Vannak komoly termelési programmal rendelkező vállalatok Szabadkán, amelyek sok embert alkalmaznak, viszont a székhelyük például Belgrádban van. Ez azt jelenti, hogy ott fizetik ki a fizetést, így a járulékok adói is Belgrádban maradnak. Ez óriási gond. A Pionir, a Szabadkai Tejgyár, a Siemens mind komoly vállalatok, de egyikük sincs itt bejegyezve. Aztán ott a kereskedelem, az utazó ügynökök, nagyon sokan foglalkoznak ezzel a munkával, ezeknek a cégeknek azonban mint a nagyvárosokban, elsősorban Belgrádban van a székhelyük. Tehát kiderül, hogy több ezer alkalmazott hiába dolgozik ebben a városban, sikeres vállalatban, az önkormányzatnak ebből egy dinár bevétele sincs. Aztán itt vannak a nagy bevásárlóközpontok, amelyek közül egyiknek a székhelye sincs ebben a városban. Tehát amennyiben a nagyvállalatokat nézzük, egyik székhelye sincs Szabadkán a Severen kívül. Nekem az volna a javaslatom, ami javíthatna a helyzeten, hogy az önkormányzat dolgozzon ki egy tervet, hogy azok a beruházók, akik Szabadkán nyitnak vállalatot, további kedvezményeket kapjanak, amennyiben itt jegyzik be a vállalatot, amennyiben itt van a székhelyük. Ezzel kellene kedvet csinálni hozzá, hogy emellett döntsenek a beruházók. Mindenképpen el kellene ebbe az irányba indulni, mert amennyiben lenne munkalehetőség, egy kicsivel nagyobb bevételek, akkor a fiatalok talán itt maradnának. Most Ausztriában megkeresnek ezer, ezerkétszáz eurót, de ott ki kell fizetni az albérletet is. Amennyiben itthon lenne lehetőség, ahol saját házuk van, megkeresni fejenként négyszáz eurót és nem a minimálbért, szerintem sokan döntenének úgy, hogy inkább maradnak itthon. De amíg nincs munka, vagy nem fizetik meg, addig útra fognak kelni.
Popović szerint azt is fontos lenne átgondolni, hogy a középiskolákban olyan szakok induljanak, amelyekre jelenleg szükség van.
– Egyeztetni kell a vállalatokkal, hogy milyen munkaerőre, szakemberekre van szükségük, hogy ne olyan szakmákat tanuljanak ki a szabadkai fiatalok, amelyekkel holnap nem tudnak ebben a városban elhelyezkedni. Egyes nagyvállalatok jelenleg is máshonnan hozzák a munkaerőt, mert Szabadkán nincs megfelelő szakkáder. Ezt nagyon komolyan kellene venni, amennyiben nem akarunk az idősek városa lenni. Ha elmennek a fiatalok, akkor fennáll a veszélye, hogy nem lesznek beruházóink se, mert egy beruházónak az a fontos, hogy legyen fiatal és szakmailag képzett, olcsó munkaerő. Ha itt nem lesz, minek jönne ide? Amennyiben folytatódik az elvándorlási hullám, komoly gondjaink lesznek.
Örülnünk kell-e az olyan beruházásoknak, mint a Lidl és az Immofinanz? Néhányan valóban munkát kapnak majd, de lesz-e pénzünk vásárolni ezekben az üzletekben?
– A konkurencia mindenképpen jót tesz, mert csökkennek majd az árak. Viszont amennyiben nem nő az életszínvonal, nem lesz munkahely, nem lesz az embereknek pénzük, amit ott költenének el, akkor attól tartok több ilyen bevásárlóközpont is kénytelen lesz becsukni a kaput. Volt már erre példa, hiszen bezárt a KTC és bezárt a szlovén Tuš bevásárlóközpont a Harcosok sorakozója lakótelepen. Szabadka nem kicsi város, de a vásárlóerő nagyon kicsi. A falusi emberek csak a legalapvetőbb szükségleteiket elégítik ki, ők nem ülnek autóba, hogy bevásároljanak egy hétre előre. A városban pedig a fiatalok munkanélküliek, vagy minimálbérért dolgoznak. Sajnos azt kell mondanom, hogy a mi életünk, az effajta élet a múltra épül, a túlélésről szól, egyáltalán nem méltó a huszonegyedik századi elvárásokhoz.
Sokan azzal a kritikával élnek, hogy panaszkodunk, hogy nincs pénz, a kávézóink pedig tele vannak. Tudnunk kell, hogy a háborúk alatt a polgárok öt százaléka meggazdagodik. Szabadka esetében ez mondjuk ezer ember, családjukkal együtt mondjuk hét-nyolcezer polgár. Ezekben a kávézókban szinte mindig ugyanazokat az embereket látjuk. Egyesek meggazdagodtak, de ennyi. Az egyszerű ember havonta vagy kéthavonta ül be egy-egy étterembe, kávézóba. Ez nem normális.
A magánosítás idején komoly gondokkal küzdöttek az alkalmazottak, nem kapták meg bérüket, visszaéltek a jogaikkal. Mi a helyzet ma?
– Nem jellemzőek ma már ezek a problémák. A magánosítás kezdetén és folyamatában nagyon sok ilyen problémánk volt, ma pedig az a helyzet, hogy ezeknek a vállalatoknak a nagyon nagy része teljesen tönkrement, egyszerűen eltűnt. Ma már egyre kevesebbet találkozunk azzal a gonddal, hogy az emberek ne kapnák meg a bérüket. Keveset kapnak, de azt kifizetik nekik. Például a Severt eddig mindig negatív kontextusban emlegettük, most azonban ott tartunk, hogy nőtt a termelés, rendszeresek a kifizetések, nőttek a bérek és folyamatosan vesznek fel munkaerőt. Van előrelépés, de ez még mindig nagyon kevés. Ha nem vesszük komolyan a jelzéseket, tíz év múlva nem lesznek fiataljaink, akik dolgoznának. A Nemzeti Foglalkoztatásügyi Szolgálat adatai szerint alig van három-négyezer 35 év alatti munkanélkülink, s a kérdés, hogy közülük hányan vannak még itthon és milyen képzettséggel rendelkeznek. Amennyiben a már itt lévő vállalatok betartják az ígéreteiket, s alkalmaznak még pár ezer embert, a következő beruházónak nem lesz kit felvennie. Ezt nagyon komolyan gondolom.
