Azt mondja, vannak emberek, akik azt hiszik, a fogyatékosság, legyen az bármilyen, ragályos betegség. Vannak, akik pedig összekeverik a mozgáskorlátozottságot az értelmi fogyatékossággal és a mozgáskorlátozottakat is „bolondként” kezelik. Óvári Krisztina hétéves kora óta nem tud járni, azt mondja, egy kerekes székes élete Szabadkán nem egyszerű, szinte sehová sem tud egyedül, segítség nélkül eljutni.
– Négyéves koromig egészséges voltam, ekkor azonban elkapott valamilyen gyengeség, estem-keltem, majd a sok kivizsgálás, Belgrádba járás után az orvosok izomsorvadást állapítottak meg. Sok gyógyszert szedtem, de akkor még járni is tudtam. Még jártam napközibe Palicson, de amikor kiköltöztünk Noszára a nagymamámhoz, és elkezdtem iskolába járni, majdnem befejeztem az első osztályt, amikor eltörtem lábam. Egy banális háztartási balesetben, ugyanis elcsúsztam egy nejlonzacskón. Ebből nem sikerült felépülni, mert a betegségemből adódóan azt javasolták az orvosok, hogy ne álljak rá rögtön, ne erőltessem, nehogy eltörjön újra. De kicsi voltam, izgő-mozgó, elkezdtem mászni, és összehúzódtak az izmaim. S ebből következik az, hogy ma mozogni bírok, csak nem bírom kinyújtani a lábam, nem tudok állni.
Az iskolát sikerült befejezned?
– Anyukám hordott iskolába, Hajdújárásra jártam felsőbe, ahol a polgármester segítségével kaptam egy tolószéket, ami ott volt az iskolában s ott azzal közlekedtem. Akkor már az orvosokról rég letettek a szüleim, jártam természetgyógyászhoz is, de mindegyik túl költséges volt és látványosan senki sem tudott rajtam segíteni. Így abbamaradt a kezelés, valahogy belenyugodott mindenki. A kilencvenes években nem is volt sok lehetőség. Az általános iskola után nem nagyon volt lehetőségem, egyik iskola sem olyan, ahol ne volna három emelet. Újvidéken, Belgrádban, Budapesten van bentlakásos iskola, de nem éreztem elég önállónak magam, hogy elmenjek több száz kilométerre a családomtól. Tanulni sem nagyon szerettem, átlagos tanuló voltam, mindig azért kaptam jobb jegyeket, mert megsajnáltak a tanárok.
Hogy telnek a napjaid? El lehet jutni mozgáskorlátozottként Szabadkán egyedül bárhová?
– Délután négyig egyedül vagyok itthon, mert a párom addig dolgozik. Nincs munkám, nem is gondolkodtam rajta, nem sok lehetőség van Szabadkán, főleg így, hogy nem tudok szerbül. Horgolok itthon, legutóbb egy blúzt csináltam rendelésre.
Itt is mindenhol lépcső van, és az építtető nem hajlandó rámpát építeni. Hátulra önköltségből építhetünk, de az sem megoldás. Sokszor elgondolkodtam azon, hogy ha egyedül megindulnék a városban, meddig jutnék. Szinte semeddig, mert a szemaforoknál ugyan vannak mozgássérülteknek lejtők, de ezt önállóan szinte lehetetlen használni, nem járhatók, mert annyira elnagyolva csinálták meg. Szinte biztos vagyok benne, hogy kiborulnék, ha megpróbálnám, annyira egyenetlen a beton, hogy ha beakad a kis kerék, borul a kocsi. Kis utcákban lehet, hogy a MOL benzinkútig eljutnék a Kertvárosból, de onnan tovább semmiképp. A város egyedül gyakorlatilag járhatatlan, nem is sok mozgássérültet látni egyedül bárhol.
Kimennék én, ha tudnék, elmennék én boltba is, de mondjon valaki nekem egy boltot, ahová be tudok menni. A nagy bevásárlóközpontokba igen, de oda el is kell jutni. Kisebb boltokban, kávézókban mindenhol lépcső van. Szép kezdeményezés volt a szemaforoknál a lejáró, megcsinálták, hogy ne érje szó a ház elejét, de nem használható. Aki csinálta, megkérném, próbálja ki egyedül. Túl meredekek, és egyes helyeken a szennyvízelvezetőre érkezik, annak rácsába is be tud akadni a kerék.
A pároddal élsz, ő egészséges, nem mozgáskorlátozott. Hogyan ismerkedtetek meg?
– Interneten ismerkedtünk meg, topolyai származású, Szabadkán járt a Műszaki Szakfőiskolára, amikor megismerkedtünk. Ígérgette, hogy eljön, persze én nem hittem. Aztán eljött sínbusszal Hajdújárásra, ott találkoztunk. Ennek hét éve, s negyedik éve élünk együtt.
Nem említed, hogy bárhol azt érezted volna, hogy kirekesztenek, diszkriminálnak. Hogyan viszonyulnak az emberek a mozgáskorlátozottakhoz?
– Párom szülei is betegesek, így megszokott volt náluk, és elfogadott, ha valaki egy kicsit lassabb, ezért ők teljesen elfogadtak. Persze volt, aki úgy gondolta, hogy jobbat érdemel a párom, de ő szerencsére nem ad más véleményére. Néha úgy érzem az ő szülei jobban elfogadtak, mint az enyémek, a mai napig.
Soha sem éreztem mozgássérültnek magam, mert itthon elbotorkálok. Nyilvános helyen inkább. Ma már gyakrabban megtörténik, hogy kerekes székesek is megjelennek bizonyos rendezvényeken, így az emberek is próbálják elfogadni. Több verzió van: akad, aki úgy viszonyul a mozgássérültekhez, hogy jaj rá se nézek, mert elkapom, mintha ez egy ragályos betegség lenne. Vagy azért nem néz rám, mert akkor a gyerekének is hasonló baja lesz. Persze van a másik kategória, akik egy kalap alá veszik a mozgássérülteket az értelmi fogyatékosokkal. Attól, hogy valaki tolószékes, még nem jelenti azt, hogy értelmileg is korlátozott. Egy kategóriaként kezelik azokat, akik kicsit mások, mint a többi ember. Amikor befejeztem a nyolcat, akkor diszkóba is jártam. Ott kaptam sok érdekes visszajelzést. A suliban az osztálytársaim elfogadtak, aki velem együtt nőtt fel, azoknak természetes volt. Sokszor nekem is furcsa, hogy mindenki áll, sétál, én meg az alig százhúsz centimmel botorkálok a többi ember között. Újabb ismerőseim nehezebben tolerálják, vagy egyszerűen csak nem tudják kezelni a helyzetet. Soha nem szerettem, ha sajnálnak, mert annak nincs értelme. Segíts, ha tudsz, és ha kérem. Ha szükségem van a segítségre, akkor kérek, és akkor jó, ha van, aki segít. Persze voltak nekem is depressziós időszakaim, és mivel más nem volt, aki kisegítsen a bajból, ezért én segítettem ki magamat. Most jól és biztonságban érzem magam.
