A Dr. Bodrogvári Ferenc-díj egyik idei kitüntetettje Kovács Pécskai Emese, csantavéri képzőművész. Az alkotó Budapesten a Magyar Képzőművészeti Egyetem festőművész mesterszakán és képzőművésztanár szakon szerzett diplomát, és jelenleg is a szülőfalujában él és dolgozik. Vele beszélgettünk az elismerés apropóján.
Hogyan lettél képzőművész?
– Már általános iskolás koromban azt éreztem, hogy ehhez értek a legjobban. Akkor ennyi fogalmazódott meg bennem, és azután egyre inkább törekedtem arra, hogy a képzőművészeti dolgokat elsajátítsam. Akkoriban még nem foglalkoztatott az önkifejezés, csak a vizuális művészet meg maga az ábrázolás. Később az is megfogalmazódott bennem, hogy csak ezzel tudok foglalkozni, és ha mással foglalkozom, azt is csak azért teszem, hogy visszacsatoljam a képzőművészethez. Az egyetemi éveim alatt tudtam jobban elmélyülni a képzőművészetbe, de nekem nehezemre esik kimondani magamról, hogy képzőművész vagyok, sokkal jobban szeretem hangsúlyozni, hogy művészeti pályán indultam el. Az egyetem keretet ad az egésznek, valamilyen szinten burokban tart, és így könnyebb a képzőművészeti flow-val együtt haladni, inkább az a kérdés, hogy az egyetem után ezt hogyan tudjuk megtartani, mert ez sokkal nehezebb. A felnőtt élettel jönnek olyan dolgok, kötelezettségek, amik nem teszik lehetővé, hogy elmélyedjünk az önkifejezésekben, de valahogy a tér és a környezet nem hagyta, hogy elengedjem a képzőművészetet, de természetesen én is sok energiát fektettem ebbe.
Magyarországon jártál egyetemre, mégis visszajöttél. Meg sem fordult a fejedben, hogy külföldön maradj?
– Alapból úgy indultam el, hogy én csak egyetemre megyek, és mindenféleképp haza szeretném hozni a tudásom. Ezt sokan nem hitték el, hisz általában ha valaki a nagyvárosba megy képzőművészként, az nem jön vissza, mert eltávolodik az itteni dolgoktól, a barátaitól, meg kialakul egy másfajta életritmusa. Én mindig éreztem, hogy vissza fogok jönni, és hogy Vajdaság lesz az inspiráló forrásom, és itt fogok tudni kiteljesedni. Itt tudom érezni azt az érzést, hogy itthon vagyok, nyugodt vagyok, itt van dolgom. Viszont ha nem lenne a csantavéri művelődési ház, akkor nem találnám fel magam ilyen jól. Sokat jelent számomra, hogy ott van egy műtermem, mert az alkotáshoz térre van szükségem.
Csantavéren évek óta megszervezitek a Kalandozások a képzőművészetben elnevezésű foglalkozást. Mi volt a célja a műhelymunkának?
– A kiindulási pont az volt, hogy mindig is foglalkoztatott, hogy a tudásom tovább tudjam adni. Az egyik célunk, hogy a gyerekeknek olyan dolgokat mutassunk, amit nem tudnának elsajátítani otthon vagy az iskolában. Mindig arra törekszünk, hogy a résztvevők minél szélesebb látószögben tudják megvizsgálni a képzőművészetet, igyekszünk különböző technikákat megmutatni, előhívni a kreativitásukat, mert úgy gondolom, hogy az állami oktatás kevésbé szól a kreativitásról.
A díjra való felterjesztés mellé csatolt életrajz kiemeli, hogy „alkotásaidhoz sokat merítesz a természetből. Növények és tájak részleteit ábrázoló kompozícióid különös, emelkedett hangulatról tanúskodnak”. Milyen a kötődésed a természethez, a környezethez, a tájhoz?
– Eszembe nem jutna magamra azt mondanom, hogy tájképfestő lennék, de mostanában a legtöbbet tényleg tájat festek, viszont úgy érzem, ezek mögött szellemi tartalmak rejlenek. Foglalkoztat az ég és föld, a fent és a lent viszonya, és általában minden tájképemen hangsúlyos szerepe van a napfénynek. A növények formavilága festészetileg izgalmas számomra.
A környezet iránti érzékenységed a kiindulópontja az EcoKarma egyesületben végzett tevékenységednek is?
– Úgy éreztem, hogy a környezetünket, a Földet nem tiszteljük, és ez elindított bennem valamit. Az embereket nem zavarta az, hogy a szemetük illegális hulladéklerakóba kerül, vagy ha igen, ez ellen meg sem próbáltak tenni. Úgy érzem, az egyszerű ember is tud tenni valamit ennek érdekében. Kezdetben szelektív hulladékgyűjtéssel foglalkoztunk Csantavéren. Ezt jelenleg is végezzük, de most azon dolgozunk, hogy egy közösségi kertet alakítsunk ki, ahol a gyerekek tanulni tudnának, a legfontosabb területünk jelenleg az oktatás és a táborszervezés.
A diplomamunkád egy „Malomfesztivált idéző idilli zsánert mutat be”, és jelenleg is az oromi fesztivál építőtáborában vagy. Mit jelent számodra ez a rendezvény?
– A Malomfesztivált egy békeparadicsomként próbáltam megfogalmazni, ahova az emberek elvonulhatnak a hétköznapi teendőik elől. Itt megtapasztaltam azt, hogyha egy kicsit kilépünk a mindennapokból, mennyivel felszabadultabban önmagunk tudunk lenni, és sokkal jobban ki tudjuk magunkat bontakoztatni. Amikor az Erasmus Programnak köszönhetően Nápolyban tanulhattam egy szemesztert, kiléphettem a megszokott környezetemből, és egy teljesen más ritmusban kellett felépítenem a napjaimat, és amit ott megtapasztaltam, azt találtam meg itt is. Olyan vajdasági emberekkel vagyok együtt, akik hasonlóan gondolkodnak, és azért is nagyon a részemnek érzem ezt a fesztivált, mert az egész vajdasági kultúrát összefogja.
Nyitókép: Cvitkó Beatrix felvétele
