Immár a negyedik évadában robog a Magyar Szó Taxi, napilapunk videós műsora. Akik követik, azok már jól ismerik a koncepciót, akik nem, azoknak pedig gyorsan bemutatnám: minden héten beül mellém valaki a Taxi anyósülésére, akivel autókázás közben különféle témákról beszélgetünk. A műsorban felbukkannak a már korábbról ismert arcok, de igyekszünk olyan személyeket is bemutatni, akik eddig meghúzódtak a háttérben, azonban munkájukkal nagyban hozzájárulnak egy-egy intézmény működéséhez vagy egy adott közösség életéhez. Az elkészült műsorunkat a Facebook-oldalunkon, a YouTube-csatornánkon és az online felületünkön tekinthetik meg, az interjú szerkesztett formáját pedig hétvégi lapszámunkban olvashatják.
Újságíró, rádiós műsorvezető, fotós, helyi tanácstag és a Közép-bánáti Szórványközpont munkatársa – Borbély Tivadar sokoldalú ember, akit nehéz lenne egyetlen szóval jellemezni. Talán a „falu mindeneseként” lehetne a legjobban bemutatni, hiszen mindig ott van, ahol szükség van rá, legyen szó újságírásról, közösségi munkáról vagy egy jó fényképről. Türelmesnek és megértőnek vallja magát, de ami talán a leginkább meghatározza őt, az a mosolya. Egy mosoly, amely gyerekkora óta az arcán ül, és amelyből nemcsak ő merít erőt, hanem másoknak is szebbé teszi a mindennapjait. Ez a védjegye, mondja. És hogy honnan fakad ez a derű? Erről és sok másról is beszélgettünk vele.
Hogyan lett belőled újságíró?
– Mindig is szerettem írni. Már iskolásként is nagy örömmel foglalkoztam a házi olvasmányok feldolgozásával és az írásbeli feladatokkal. Mindig ügyeltem a helyesírásra és a magyar nyelv szépségére. Később ez még tudatosabbá vált bennem, és viszonylag korán, már 14 évesen belecsöppentem a média világába.
Helyi rádiónk, a Zeppelin Rádió – amely sajnos ma már nem működik – adott lehetőséget arra, hogy megtanuljam a szakma alapjait. Híreket szerkesztettem, terepre jártam, és fokozatosan elsajátítottam, mit jelent jó újságírónak lenni. Számomra az újságírás nem csupán munka, hanem az anyanyelv ápolásának eszköze is. Bánátban, a szórványban megmaradni nem könnyű, de szép és küzdelmes feladat. Az újságírás révén, akár egy újságot, akár egy honlapot olvas valaki, folyamatosan tanul, fejlődik. Ezért is érzem ezt a hivatást különösen fontosnak.
Hogyan hat rád érzelmileg, amikor azokról az emberekről írsz, akik nap mint nap azért küzdenek, hogy a magyarság megmaradjon a szórványban?
– Mindig is felnéztem azokra, akik tettek vagy tesznek a közösség megmaradásáért, különösen az idősebb generációra. Miért? Mert ők már rengeteg mindenen keresztülmentek, nemcsak az életben, hanem itt, ezen a vidéken is. Ha ők képesek voltak leküzdeni a kihívásokat, és talpon maradtak, akkor nekünk, fiatalabbaknak is meg kell tennünk ugyanezt. A jövő a mi kezünkben van, rajtunk múlik a megmaradás. Magamat a régimódi újságírók közé sorolom – azok közé, akik még mindig papírra jegyzetelnek. Emlékszem az első személyre, akiről írtam: Lele Józsi bácsira, a citeramesterre, a népművészet mesterére, aki számos díjjal büszkélkedik. Ő Muzslya egyetlen cipészmestere, és talán már csak kettő-három hozzá hasonló mesterember maradt a környéken. Amikor vele beszélgettem, lenyűgözött az a lelkesedés és elhivatottság, amellyel a magyar szó, a magyar kultúra és a citerázás megmaradásáról mesélt. Szavai erőt adtak nekem is. Rájöttem, hogy ha ő – aki idén 80 éves, és Isten éltesse! – ennyit tett a közösségért, akkor én is tehetek valamit.
Hogyan látod a szórványban élőknek az identitását? Manapság könnyebb szórványban megmaradni magyarnak, vagy épp nehezebb?
– Én a középutat választom. Hogy miért? Mert nem tudnám egyértelműen kijelenteni, hogy könnyű vagy nehéz a helyzetünk. Régebben, amikor többen voltunk, talán könnyebb volt megmaradni, bátrabban kifejezni szórványlétünket, magyarságunkat. Manapság, amikor a létszámunk csökken – bár nem olyan mértékben, mint egyesek állítják, de ez már egy másik téma –, sok szempontból nehezebb. Mégsem így látom, mert a bánáti, és általában a vajdasági szórványmagyarság, szívós, elkötelezett, tenni akaró közösség. Mi vagyunk a vajdasági magyarság bástyája – annyian, amennyien vagyunk, védjük és őrizzük a délvidéki magyar közösséget. Nap mint nap meg kell küzdenünk azokért a jogokért, amelyek papíron adottak, de itt, helyben nem mindig érvényesülnek maguktól. Az oktatásban, a művelődésben, a tájékoztatásban is folyamatosan bizonyítanunk kell. A helyi rádió megszűnésével hatalmas űr keletkezett, hiszen az egyetlen olyan adó volt, amely 24 órában magyar nyelvű műsort sugárzott. Ezért is fontosak a napilapok, a hetilapok és a különböző honlapok, mert ezek biztosítják, hogy magyar nyelven olvashassanak mind a fiatalok, mind az idősebbek. Úgy érzem, egy olyan közösségben élek, amely lélekszámát tekintve talán nem nagy, de tenni akarásában, elhivatottságában annál erősebb. Nem adjuk fel. Bármilyen kihívás is áll előttünk, leküzdjük. Ezért is vagyok büszke arra, hogy ennek a magyar közösségnek a része lehetek.
Mindegyik mondatodból azt érzem, hogy te elkötelezett vagy a falu, Muzslya és az ott élők jóléte iránt. Élnél bárhol máshol, ha lehetőséged adódna rá?
– Most úgy válaszolok, mint a rakéta: nem. Miért? Mert Muzslyát szeretem. Muzslya a szívemben van. Az itteni embereket nagyon tisztelem, és rengeteget kaptam ettől a közösségtől. Itt nőttem fel, itt váltam azzá, aki ma vagyok, itt szeretnék családot alapítani, és ha egyszer eljön az idő, itt szeretném lezárni az életem történetét is.
Ha mégis elképzelném, hogy máshol éljek – bár ez csak elméleti lehetőség –, akkor is csak Muzslya tőszomszédságában, Újkolónián, amelyet egy utca választ csak el Muzslyától. És miért pont ott? Azért, hogy onnan is mindig ráláthassak a falura, hogy lássam, minden rendben van-e, és ha kell, segíthessek. Csak ezért.
Magyar Szó Taxi: Mi hozzuk a híreket!
