Az emlékezés és a kegyelet virágait immár 26. alkalommal helyezték el a szomorú évfordulóra emlékezők vasárnap délután Temerinben az 1944/45-ös partizánterror ártatlan áldozatainak a Nyugati temetőben levő nagy tömegsírjánál. 25 éve még csak néhányan álltak a nagy tömegsír körül és emlékeztek nyíltan, tilalom nélkül azokra a temeriniekre, akik immár több mint hét évtizeddel ezelőtt a magyarellenes partizánvérengzés áldozataivá váltak. Akkor többen csak távolról figyelve merték leróni kegyeletüket. Egy évvel később már Újvidéken is, és egyre több vajdasági településen emlékeztek meg mártírjainkról és teszik ezt egyre többen, mind a mai napig. A Nyugati temetőnek nevezett sírkertben, valamint több kisebb tömegsírban és egyéb helyeken is nyugszanak ártatlanul kivégzett temerini magyarok. Több mint háromszázan lennének megemlítve, ha mindegyikük nevét felsorolnánk.
Pócs János beszédét mondja a temerini nagy tömegsírnál az áldozatok névsorát tartalmazó márványlapok előtt (Góbor Béla felvétele)
A kivégzettek gyászoló hozzátartozóit és a megemlékezőket jelenlétükkel megtisztelték: Pócs János, Temerin testvértelepülésének, Jászapátinak, és a Fidesz-KDNP országgyűlési képviselője, Latorcai Csaba, a magyar miniszterelnökség kiemelt társadalmi ügyekért felelős helyettes államtitkára, Pintér Attila, Magyarország belgrádi nagykövete, Babity János szabadkai főkonzul, Csorba Béla, a VMDP elnöke, a délvidéki legelső emlékezés szervezője, a helyi önkormányzat, a helyi közösség, a helyi pártok és civil szervezetek képviselői és a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944/45 Alapítvány zarándokai Budapestről.
Beszédet meghívott vendégként Pócs János mondott. – Elég nagy baj, hogy évtizedeken keresztül csak titokban említették az áldozatok nevét a temeriniek. Hogy a gyilkosok szabadon élhettek, és hogy a bácskai vérengzést a jugoszláv és a magyarországi politikában az egyik legnagyobb tabutémaként hallgatták el – mondta többek között. – A kommunista partizánokat ma már nem lehet felelősségre vonni rémtetteikért. Mi a Jászságban is nyugtalanul figyeltük a miloševići Szerbia agresszív nacionalizmusát, a szaporodó csetnik-emlékműveket, a különös utcaneveket, hallottunk a megvert magyarokról, a fronton egymás ellen harcoló magyar fiúkról, és sok-sok temetetlen halottról. Szégyelltük, hogy ez így van.
A továbbiakban Pócs János a magyar–szerb viszony kedvező alakulásáról beszélt. – Nem túlzás azt állítani – mondta –, hogy az állami kapcsolatok ma jobbak, mint bármikor a rendszerváltozás óta. Ha akadtak is nézetkülönbségek, vagy kívülről erőszakolt globális helyzetek, Budapest és Belgrád most sokkal jobban szót ért, mint annak előtte. Ez a tény kell, hogy az ittenieket is reménységgel töltse el, mert nincsenek egyedül.
Az egybegyűlteknek beszédet mondott Latorcai Csaba is, aki azt emelte ki, hogy a magyar történelemben páratlan kegyetlenséggel végeztek ki a Vajdaságban néhány hónap leforgása alatt, középkori kínzásokkal kísérve, mintegy 20–40 ezer férfit és nőt, fiatalt és idős embert megtorlásként, vagy kicsinyes, személyes bosszúvágytól fűtve.
A beszédek elhangzása után ft. Szungyi László főesperes-plébános elvégezte az egyházi szertartást és beszentelte a tömegsírt. Ezt követően a belgrádi magyar nagykövetség és a szabadkai főkonzulátus, Jászapáti testvértelepülés, a Budapestről érkezett zarándokok, a temerini I. helyi közösség, a VMDP és a VMSZ, valamint a helyi magyar civil szervezetek képviselői elhelyezték a megemlékezés és a kegyelet virágait az áldozatok névsorát tartalmazó márványlapok előtt.
