A téli napforduló ünnepén máglyák gyúltak szerte a Kárpát-medencében és az időzónáktól függően, mindenhol, ahol magyarok élnek szerte a világban – az egymás után fellobbanó máglyák alkotják a fényláncot. A hét éve induló mozgalomhoz már a második évtől, a maga módján, hagyományőrzően csatlakozott a temerini Hunor Hagyományápoló Íjász Egyesület is. A hiedelem szerint ugyanis a régi magyarok a téli napforduló idején összegyűltek szent hegyeiken, kerecsen sólymokat röptetni és máglyákat rakni. A magasra repülő sólymok teremtettek kapcsolatot ég és föld között. A naplementekor meggyújtott tüzekkel a lemenő nap sugarait átmentették a felkelő napnak, hogy így diadalmaskodjon a fény a sötétség felett.
A fénylánc temerini állomása az „ősök tanyáján”, Törteli László kertészetének csücskében, idillikus környezetben várta az odalátogatókat, hogy részesei legyenek a hagyományápolás nem éppen szokványos formájának. Mint házigazda, aki egyben az egyesület alelnöke is, a látogatók seregét üdvözölve elmondta, van Európában egy nép, amely méltóképpen emlékezik őseik ünnepére, a kerecsenyre. A téli napforduló a legnagyobb ünnep volt a szittya népek között, így az ősmagyarok között is. A kínai krónikások a hunok esetében már több ezer éve feljegyezték, hogy a turáni népek hitvilágában ez a nap a megújulást, a reményt hozta, a sötétség feletti győzelmet jelentette. A sötétség átfordulását a világosságba: kara csun (azaz karácsony). Ilyenkor összegyűltek, magukkal hozták a Nap madarakat, a kerecsensólymokat. Ekkor röptették fel őket először a levegőbe, a táltosok áldása után. Ezt nevezték kerecseny ünnepnek, amelyet később betiltottak a táltos vallással együtt. A kerecsenyhez közel esik karácsony, amely a fény, a megújuló természet, a jövőbe vetett hit szimbóluma.
Arra kérte a megjelenteket, hogy fogjanak egymással kezet, és amikor a tűz fellobban, hangosan kívánjanak valamit, vagy mondjanak fogadalmat, átszellemülve, ahogyan őseink is tették. Ebben az ünnepben az a legszebb, hogy együtt vagyunk, mondta.
Mielőtt azonban a szertüzeket meggyújtották volna, a megjelentek meghallgatták Karol táltos üzenetét – Balogh Sándor tolmácsolásában. Minden igaz magyarhoz szólva világgá kiáltotta, hogy azért gyújtunk tiszta lélekkel szent tüzet, hogy szívünk, lelkünk és fohászunk oda szálljon, ahol a dicső múltú ősök esküt, hazát soha nem cseréltek, és nincs annyi pénz, nincs annyi kincs, ami felérne azzal, amit őseink vég nélkül igaz szóval ránk hagytak: a hűséget, bátorságot és becsületet.
Ezt követően az íjászok kivonultak, hogy égő nyilaikat kilőve meggyújtsák az apró szertüzeket, ami után a sámán körültáncolta a gúlába rakott fahasábokat, megáldotta azokat, majd lángra lobbantotta az óriás szertüzet, miközben transzba esve, rituális ruházatban, dobpergés mellett táncolt és ősi énekeket adott elő. E közben a megjelenteket forralt borral, marhapörkölttel kínálták.
