Ahogy az ukrán háború elhúzódik, úgy veszítik el a hadászat iránti érdeklődésüket az ismerőseim, akik annak ellenére, hogy csatateret csak a tévében láttak, úgy fejtegették az orosz hadistratégiákat, mintha maga Zsukov hadnagy szelleme szállta volna meg őket.
A védőoltásokról már régóta nem esik egy árva szó sem. A konfliktusok kezdete óta az egész világ elfelejtette a járványt, de mint később Németországban élő komaasszonyom megmondta, csupán Szerbia esett teljes amnéziába és felejtette el az előző két évet.
Most a haverok belpolitikai szakértők lettek.
A választások eredményein senki sem lepődött meg. Azok sem, akik kiállnak a mostani országvezetési garnitúra mellett, és azok sem, akik legszívesebben „kollekciót" váltanának.
A politikai szájkaraté legkomolyabb meccseit éppen az edzőteremben vívjuk. Eléggé furcsán fest, ahogy az izomagyú hústornyok a különböző politikai izmusokról, ideológiákról és gazdaságpolitikai stratégiákról beszélgetnek, miközben a jelenlegi politikai helyzet előnyeit és hátrányait is igyekeznek hatékonyan górcső alá venni.
Az igazság az, hogy ezek az eszmecserék azért mégis sokkal eredményesebbek mint az egészségügyi és hadászati diszkurzusaink.
Rengeteg alkalommal kellett hatalmasat csalódnom az emberekben az elmúlt két évben. Már többször panaszkodtam (e lap hasábjain is) környezetem internetes naivitása miatt és amiatt is, hogy sokan pár óra leforgása alatt virológusok, stratégák, vagy bármi más lettek, csak azért hogy jól „megmondják" a közösségi oldalakon.
Megnyugtatott az a dolog, hogy még az ilyen, meglehetősen aggodalmas választási procedúrák után is, az ismerőseim egy részének mégis megmaradt a kritikus, belső hangja, amely mégis józan paraszti ésszel gondolkodik, bármennyire is nehéz ez a Balkánon.
Ilyenkor úgy érzem, hogy még sincs semmi teljesen veszve. Hogy nem ment el mindannyiunk esze az elmúlt két évben, úgy hadászati, mint egészségügyi vagy politikai téren.
Vagy már nekem is teljesen elgurult a gyógyszerem, csak nem veszem észre.
