Vannak városok, amelyek fogékonyak az újításokra. Ha Újvidéket és az újvidékieket figyeljük, akkor elmondhatjuk, hogy azok mindig is, de nem biztos, hogy minden iránt, kíváncsian és érdeklődéssel fordultak az újítások iránt, amelyek az újat, változásokat, a bevett szokásokat elmozdították és előidézték. Ha magyarázatot szeretnénk kapni erre a „nyitottságra”, akkor talán abban a tényben kell keresni ennek az okát, hogy Újvidék, a Birodalom és az ország déli határához közel lévő város megszokta a másságot. Lakosai is különbözőek voltak, amiből nem mindig fakadt ellenszenv, hanem az új és szokatlan szokások és jelenségek megismerésének és elfogadásának a készsége is kialakult polgárai között.
A délről és keletről jövő ízeket és hangulatokat, a nyugatról és északról hozott ipari termékeket, technikai csodákat ugyanúgy megcsodálták és használták, mint a legegyszerűbb szerszámokat. És ez, nemcsak a „divatos” ruhákra, más növényekre, ízekre, hanem a technika csodáira is vonatkozott. Így volt ez a mozgó képekkel is, amiket a világ, a Lumiére testvéreknek köszönhetően ismert meg 1895 decemberében. Nem sokkal ezután, 1896 tavaszán ez az újdonság már Magyarországon is megjelent, majd ugyanazon év őszén már Újvidéken a város leggazdagabb polgára, egy budapesti vállalkozóval „műelőadást” tartott az Erzsébet szálló nagytermében, ahol a mozgó fénykép, színház, vetítés keretében természetes nagyságú képek vetítésével szórakoztatták a közönséget. És ez, a következő évek kedvelt szórakozása lett, amelyet a városban vendégszereplő vállalkozók tartottak az ideiglenes termekben, vagy a saját sátraikban. Az ilyen vendégeskedő mozik ideje az 1910-es években járt le, amikor a mozgóképek vetítésére állandó termet biztosítottak. Így Újvidéken 1913-ban négy filmszínházról tudtak, ahol filmvetítések folytak: a Dungyerszki Színházról, az Apollo, Corso és Tivoli mozgóképszínházakról. Az Apollót és a Tivolit a legkellemesebb szórakozóhelyekként hirdették, ahol állandóan elsőrangú műsorokat közvetítettek. Ez a két mozgószínház, a „Nordisk” filmtársaság gyártmányainak egyedüli előadási jogával is rendelkezett. Az ülőhelyek kényelmesek, a szellőztetés pedig „kitűnő” volt. Az első állandó mozit, az Apollót, 1910-ben az Adamović család építette, az akkor még igen jó hírnévnek örvendő Grand Hotel mellett.
A mozgóképvetítést, annak ellenére, hogy a modernkor vívmányának számított, mintha az „igazi” kultúrára nézve állandó veszélyként élték volna meg. A mozit üzemeltetők kérvényeiből és azokból a bizonylatokból, hogy nem származik hasznuk ebből az „üzletből”, igen sok van a levéltári anyagban. A könnyű szórakozásból szerették volna a városatyák fenntartani az „igazinak” számító színházakat, majd a későbbiekben az újvidéki operát is. Így 1919-ben, az „adó” összege 65 000 koronát tett ki, az Erzsébet, az Apolló, a Corsó és a Tivoli mozik számára, aminek összegét fel is lehetett vásárolni. Az biztos, hogy 1919-ben a városnak volt Alapszabályzata, amely a mozik tevékenységét és a szórakozási módokat rendezte. Valami jövedelem mégis csurrant-csöppent, mert a gazdag Dungyerszki családnak a Sloboda (Grand) hotel udvarába tervezett mozi építését a belgrádi minisztérium letiltotta, mert arra az Apolló tulajdonosa, Stevan Adamović panaszt nyújtott be. Ez csak arra vall, hogy a közvetlen szomszédság konkurenciának számított, de arról is, hogy mozit építeni jó befektetésnek számított. A két világháború között a technikai újdonságok a mozikban, a vetítőgépeken és a filmfelvételezésben szinte egymást érték. Hangosfilmet 1929-ben vetítettek először az Apolló moziban, a Habag palota nagytermében, az 1939-től működő Uránia moziban pedig az újvidékiek először láttak színes filmet. A moziba járás és a mozik ideje, azonban a második világháború után jött el. A korral nemcsak a mozik elnevezése változott, hanem tovább fejlődött a felvételezés és a vetítés technikája is. A régiesen csengő elnevezések, a kor szellemében lett Népmozi, Csillag mozi, Jadran mozi, a Duna és Švrćo mozik, majd a hetvenes években megnyílt, az akkor modern mozinak számító Aréna. Bizonyos szakosodás is észlelhető volt.
Újvidéken létezett gyerekmozi, de olyan „filmszínház” is, ahol nem az amerikai sikerfilmeket vetítették, hanem a „művészi produkciónak” számító filmeket. A szinte minden városrészben lévő mozik ideje azonban lejárt, napjaink fertőzőveszélyes idején a csodamoziknak számító cineplexxek is élet-halál harcot vívnak a megmaradásért.
