Ön egy példamutató személy

Örömöt adni valakinek, meghatározó dolog. Annak is az, aki kapja; de annak a személynek is sokat jelent, akitől indul a gesztus. Napilapunk nyolcvan éve törekszik arra, hogy az olvasóhoz hírt, élményt, örömet vigyen el. Ebben hű segítőinkké, mintegy oszlopainkká váltak lapkihordóink, akik szorgalmasan végzik a feladatukat nap, mint nap. Nekik köszönhetően jut el az újság minden háztartásba: hajnalban ébrednek, utcáról utcára, házról házra járnak, a lapot előfizetőink postaládájába helyezik; így érve el, hogy a reggeli kávé mellől ne maradjon el a már hagyománnyá vált Magyar Szó olvasás sem.

Ami jó, azt el kell ismerni, ki kell mondani, meg kell köszönni, mert így tudatosítjuk a jócselekedetek fontosságát, és másokat is motiválunk, sarkallunk a pozitív tettek folyamatosságára. Így voltunk ezzel mi is, amikor zentai lapkihordónkat, Lengyel Antalt a Magyar Szó Lapkiadó Kft. nevében egy vadonatúj Capriolo kerékpárral ajándékoztunk meg, megköszönve a jelentős munkát, amivel a közösséget szolgálja. A kezdeményezést lapterjesztő osztályunk dolgozói indítványozták, felfigyelve Antal megbízható, becsületes hozzáállására. Erdődi Edvina igazgatónőnk, illetve a vezetőség tagjai szem előtt tartva mindegyik munkatárs fontosságát, értékességét, kiválónak találták az ötletet és arra törekedtek, hogy igazi meglepetés érje a zentai kollégát.

A kerékpárt Szablyár Magdolna és Bágyi Sándor, a lapterjesztő osztály képviselői adták át, köszönőlevél kíséretében, ami Erdődi Edvina igazgatónőtől érkezett az újdonsült biciklitulajdonos részére. Antal meglepődött és meghatódott. Jó volt látni, hogy az öröm célba ért. A nyugdíjas férfi több mint három éve végzi ezt a munkát, igazi lelkesedéssel. Precízen jellemzi őt a köszönőlevél: „Ön egy példamutató és elhivatott személy, akinek munkáját nemcsak a pontos és megbízható munkavégzés, hanem az emberi törődés és a barátságos jelenlét is jellemzi. A szeretet és az odafigyelés, amelyet munkája során tanúsít, megannyi mosolyt csal az emberek arcára, s valódi ajándékul szolgál mindazoknak, akik részesei ennek a közösségnek. Nem elhanyagolandó az a bizalom és tisztelet sem, amelyet a munkája során kiépített. Ebben a rohanó világban, amelyben ritkán állunk meg, hogy értékeljük a körülöttünk lévő jóságot, Ön emlékeztet valamennyiünket arra, hogy a figyelmesség és az emberi kapcsolatok mennyire fontosak”.

Antal egyik kezével a kerékpárt szorította, másikban tartotta az Újvidékről érkező, őt méltató levelet, hangosan felolvasta azt. Ízlelte a szavakat, majd elmondta: azért esik most neki annyira jól ez a figyelem, mert máshol sajnos nem tapasztalt ilyen jellegű megbecsülést az utóbbi években. Beszélt arról is, mennyire szereti ezt a munkát: hajnali kettőkor ébred, fél háromkor már nála van a zentai előfizetők számára elkészített aznapi sajtó. Száz – százhúsz háztartásba szállítja a lapot, két fordulóban. Megtudjuk azt is, hogy amikor új előfizető jelentkezik, Antal első lépésként mindig felkeresi az illetőt, hogy meg tudják beszélni, hová helyezze majd a Magyar Szót. Kiderül, hogy egyes házaknál nincs kialakítva megfelelő postaláda, avagy tárolási hely a lapnak: munkatársunknak viszont ez sem jelent akadályt, mert egy megbeszélt időpontban személyesen adja be az olvasnivalót az érintetteknek. Ha már a nehézségeknél tartunk, megkérdem, mit tesz akkor, ha zuhog az eső, vagy más rossz időjárási körülmény, mint akadály bukkan fel. A válasza magáért beszél: „Az nem baj, hogy én elázok. Az újságot viszont nem akarom elázva kézbesíteni – ez a fontos számomra. Mindig találok valami megoldást, hogy megóvjam; de előfordul az is, hogy megvárom, míg eláll az eső, s kicsit később viszem a célba.” Antal Zenta belvárosát, de a külvárosi részeket is bejárja napi szinten, a tanyákra is ellátogat. Megtudakolom, mi a helyzet a kutyákkal. „Nem félek, a kutya a kutyát nem bántja” – érkezik a vicces válasz a közvetlenséget sugárzó kollégától, majd elárulja még azt is, igen régi vágya volt ez a munka. Számára sokat jelent, hogy az előfizetőink nagy részét személyesen ismeri, így ha összefutnak a városban, szívélyesen üdvözlik mindig egymást. Jól esik hallani ezeket a szavakat, tudatosítani, hogy ez a különleges, vidám ember mekorra értéket képvisel: áldozatos munkája összeköt bennünket az olvasóval, ami láthatóan számára is lényeges.

Búcsúzóul még egyszer köszönetet mondtunk a kollégának, a legjobbakat kívánva neki, de feltettünk egy kérdést is: mire vágyik? „Szeretnék még harminc évet élni, és sokáig végezni ezt a munkát” – vágta rá nevetve. Legyen így, kedves Antal -- ezt kívánjuk Önnek!