Április 10-ig látogatható a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet oszlopcsarnokában a míves húsvéti tojások kiállítása, ahol Vörös Imre hagyatéka mellett két alkotócsoport és kilenc egyéni alkotó munkái tekinthetők meg. A különféle hagyományos technikákkal díszített hímes tojások a húsvéti ünnepkör elmaradhatatlan kellékei. Szarvák Anikót, a fölsőhegyi Csokonai Vitéz Mihály Általános Iskola harmadik osztályosainak tanítóját, akinek munkái szintén megtalálhatók a kiállított tojások között, a tojásírásról, annak mintakincséről és a hozzá kapcsolódó hagyományainkról kérdeztük.
Hogyan találkozott a tojásírással?
– Csonti Melindának köszönhetem, hogy megismerkedtem a tojásírással, akivel kolléganők lettünk, és bevezetett engem a népművészetbe. Nemcsak a tojásírást mutatta meg, hanem például a mézeskalács-díszítést is. Sokat mesélt a magyar jelképekről, a mintakincsünkről a népmesék vonatkozásában is. Valójában engem a rovásírás nyűgözött le leginkább, a zentai rovásírásversenyeken is mindig ott voltam, de ha valahol tojást írnak, ahhoz is nagyon szívesen csatlakozom.
Mi ragadta meg a tojásírásban?
– Nagyon szeretek a színekkel játszani, természetes és mesterséges festékeket egyaránt használok. Nagyon szeretem a maratást is. Szívesen kísérletezek a színösszeállítással, mert az számomra nagyon érdekes. Elsősorban mégis az ragadott meg a tojásírásban, hogy milyen jelképrendszer van mögötte, hogy milyen szépen lehetett vele levelezni annak idején. A tojás színe, a rávitt minta mind üzent valamit, és az emberek értettek belőle. Ma már nem értjük a jelképeket, rengeteget kell magyarázni, hogy a másik megértse, mit akarok, mit érzek.
Miért tartja fontosnak, hogy a tojásírást és a hozzá kapcsolódó technikákat továbbadjuk a következő generációnak?
– Elsősorban azért, mert a miénk. Emellett azt, hogy jelképekkel lehet beszélgetni, egyszerűen nem szabad veszni hagyni. Nem feltétlenül a tojásírásra gondolok, nem is a színekre, hanem magukra a leegyszerűsített, letisztított jelekre. Hogy például a kakas szimbóluma egy taréj meg egy sarkantyú, ennyiből már tudja az ember, hogy az egy kakas. Vagy hogy a kőrózsával az egészséget védjük, jó egészséget kívánunk valakinek. A gyerekek egyébként nagyon szeretik a szívet, az osztályomban a lányok örökké szíveket rajzolnak. Tehát van egy belső igény a gyerekekben a szimbólumok iránt, de nem sokat ismernek közülük. Ezen jó lenne változtatni, hogy a lelki finomságokra is rájöhessenek a gyerekek, meg hogy egymáshoz is sokkal nagyobb gyöngédséggel közeledhessenek. Ha ezeket a jelentéseket megtanulnák, akkor sokkal szebben, akár jelképeken keresztül fejeznék ki magukat.
Nyitókép: Gergely Árpád felvétele
