Csütörtökön este 7 órakor nyílik újabb időszaki kiállítás a Konjović Galériában Milan Konjovićnak az 1944 és 1952 között készült alkotásaiból.
Ez az időszak különösen érzékeny volt a művész életében. A világháború lezárulását követően Konjovićot polgári származása ellenére kinevezték a Zombori Járási Bizottság elnökévé, ami számára teljesen új, ismeretlen szerepkört jelentett, nem tudott se megbarátkozni, még kevésbé azonosulni vele. 1945. január 4-én kinevezték a Városi Múzeum igazgatójává, amit nagy lelkesedéssel és tettrekészséggel fogadott. Az első kiállítást Pavle Beljanski gyűjteményéből szervezte, a két háború közti szerb alkotózsenik munkáit mutatta be. Az 1945. októberi tárlat katalógusához Herceg János írt előszót. Hamarosan záporozni kezdtek a kritikák és a vádak, miszerint a nyugati dekadens művészetet népszerűsítik, ami mérgezi az ifjúságot, ez persze lesújtotta Konjovićot. A bírálatok a katalógusra, a tárlatra és magára a gyűjteményre is vonatkoztak. A múzeumigazgatót hamarosan Herceggel együtt kirúgták munkahelyükről.
Konjović belátta, hogy kompromisszumot kell kötnie a megváltozott körülményekkel és ízléssel, a szocialista realizmus követelményei és a művészi szabadság igénye közti vívódása mély válságba sodorta. Vívódása ellenére kovácsműhelyekbe, kisebb gyárakba, mezőgazdasági vállalatokba kezdett járni és festeni. Megváltozott a tematikája, ekkor bácskai partizánokat, asztalosokat, kivégzett hazafiakat, kétkezi munkásokat és munkásnőket fest. 1947-ben több napot töltött Gomboson, hogy lefesse a vasúti híd építését, az építkezésen készített 49 festményből álló tárlatot is rendezett. Ugyanezt a kiállítást ugyanebben az évben óriási érdeklődés mellett Belgrádban is bemutatták. Ám sem az ottani múzeum igazgatója, Veljko Petrović, sem kollégái nem vállalták a megnyitó beszédet, Konjović maga nyitotta meg a tárlatot a következő szavakkal: „Mivel ezt a kiállítást senki se akarja, nem meri, illetve képtelen megnyitni, én nyitom meg személyesen. Tessék, tekintsék meg a festményeket.” Konjović találkozását a szocrealizmussal akkor Jovan Popović és Branko Šotra is egyaránt zsákutcának nevezte, az új haza építése iránti lelkesedés ábrázolásának hiányát, és a festő korábbi alkotói modorának továbbéltetését vetették az alkotó szemére. A zombori művész súlyos és értelmetlen vádként élte meg a kor vezető publicistáinak szavait. Ő, aki a prágai akadémiát is azért hagyta ott, mert a művészet szabadságára és a műalkotás autonómiájára esküdött, képtelen volt beilleszkedni a hurráoptimizmus szólamába.
Az áttörést a pasztell hozta 1949-ben. Ekkor a művész Herceggel egyetemben az egész nyarat egy mezőgazdasági birtokon töltötte, és rajzolt, amit látott. A pasztell 1943–44-ben is jelentős eszköz volt Konjović művészetében, de akkor az olajfesték sűrűségét idéző telített felületeken ábrázolta a háború okozta frusztrációkat, öt évre rá levegősebbekké váltak rajzai, és átsütött rajtuk valamiféle remény, vagy talán inkább a korszak elfogadásának szándéka. Konjović maga is úgy tartotta, hogy a birtokon rajzolt munkái végre fölülírták az általa korábban használt, kissé nyers és kissé kíméletlen koloritot. Nagyon örült, hogy zombori kiállítására eljöttek a birtokon dolgozók, a tanyasi emberek – közöttük érezte igazán jól magát. A Majevica birtokon készült munkáit később bemutatták Szabadkán, Újvidéken, Zágrábban, és ettől fogva oldódni kezdett a jég Konjović körül. Számára az 1945–50-es periódus hozott hideget is, meleget is, de főként ledorongolást. 1950-től változott a helyzet, belgrádi kiállításán, 1951-ben már bemutathatta Emberek című kiállítását, amelyen az 1933 és 1949 közötti műveit állította ki, amelyek a tőle megszokott művészi szabadsággal készültek. Ezt követően Konjović újra színesben látta és ábrázolta a világot.
A mai kiállítást a művész halálának évfordulója előtti napra (1993. október 20.) időzítette a nevét viselő galéria. A tárlaton mindössze 28 alkotás szerepel, ám a látogató átfogó képet kap arról, hogy a zombori művész ugyanolyan lendülettel festette meg Josip Broz Tito portréját, mint az ismeretlen kondást vagy mosónőt.
A kiállítás szerzője Nebojša Vasić, a galéria kurátora a katalógus szövegében nem a képzőművészeti szakelemzéssel foglalkozott, hanem Konjović és Herceg kálváriáját igyekezett bemutatni, amikor a polgári világból a szocrealizmus világába csöppentek és onnét igyekeztek kievickélni. Dejan Podlipec, a katalógus grafikai szerkesztője elegánsan hozta be az oldalakra a kiemelt szövegrészeket, a korabeli hatóság bélyegzőit, és a vörös csillag grafikailag roncsolt ikonját.
