Elkerítve

A kerítések nagyjából hét-nyolc évvel ezelőtt jelentek meg a székvárosban. Értelemszerűen korábban is itt voltak, de nem figyeltünk fel rájuk, komolyabb bosszúságot csak két mandátumnyi ideje okoznak. Ellehetetlenítik, számottevően lelassítják megszokott élettempónkat, és mivel esetszerűen bosszantanak, többségünk nem összefüggő jelenségsorként érzékeli őket. Pedig sajnos éppen erről van szó. A történelemben önmagukat jártasnak tartók szerint a kerítés fogalma mély gyökereket eresztett a vidékeinken élő nemzedékek tudatában, a jelenség állítólag a török és a többi hódító tartós ittlétével magyarázható.

A balkáni népeknek ugyanis kerítéseket kellett építeniük, hogy a mindenkori elnyomók az útról ne lássák, mi van az udvarukban, és hogy ne jöjjenek be elvenni azt. Ezt az elméletet alátámasztja az internetes enciklopédia magyarázata is, amely szerint a kerítés szerepe az elkerítésen túl az adott telek védelme a behatolók ellen. Az önmagukat bölcsnek tartók állítják azt is, hogy a favágás iránti kényszer is valahova ugyanide, a délről nagy számban érkező honfitársaink által importált szokásvilágba vezethető vissza. Nevezetesen a vidékeinkre az elmúlt évtizedben beözönlött emberek a házaik előtti fákat előszeretettel kivágják annak érdekében, hogy „idejében meglássák az ellenséget, ha közeledik”.

A felvázolt találgatások természetesen bizonyíthatatlanok, azonban a tényállás egyértelműsíti azt, hogy Újvidék bő száz évvel ezelőtt megkezdett balkanizációs folyamatának az utóbbi 7-8 évben szorgalmazott sürgetésével egyenes arányban növekszik a kerítések száma. A közműhálózati és egyéb építkezések köré az utóbbi években olyan kerítésegyütteseket húznak, hogy az esetenként ellehetetleníti egy egész városrész megközelítését, holott néha csak egy 30 centiméter átmérőjű szennyvízelvezető csatornát ásnak le a földbe. Az „ideiglenes” drótkerítések gyakran hónapokig lebontatlanul állnak, a munkálatok ugyanakkor már régen befejeződtek, vagy legalábbis a „veszélyes” árkokat már hetekkel korábban betömték.

A kerítések nemcsak az építkezések bosszantó velejárói az utóbbi években, hanem a polgári mindennapokba is szervesen beépültek. Egyre több, épületek közötti udvarrészt kerítenek el a lakók önmaguknak, urbanisztikailag átjárónak tervezett lakónegyedek bejárataiba, kisebb utcákba szerelnek sorompót vagy kaput, közös pincékben, tetőterekben jelennek meg az elkerített, lelakatolt részek. A közös sportpályákat, folyópartszakaszokat, parkolókat körbekerítik, lezárják, kerítésvárosunk legutóbbi, és valóban „kreatív” újdonsága az újvidéki Liman városrészt csúfítja, a Népfront utca végében. A valamikor széles sugárútjairól messze földön híres Újvidéken most az utcák elkerítése is megkezdődött, a változatosság kedvéért nem a fejlődés, hanem a „biztonság” ürügyén. Nem tudjuk, hogy pontosan kinek az elméjében fogant meg a sugárutat hosszában kettéválasztó, börtönkerítésre emlékeztető akadály ötlete, de az egész biztos, hogy nem a környék szép érzésű, fél évszázada ott élő lakóinak fejéből pattant ki. Ők ugyanis az 1970-es évek óta kerítések nélkül is nagyon boldogan jártak-keltek szomszédságukban, ilyenfajta „védelemre” nem tartottak igényt se odaköltözésükkor, se most. De hát honnan is tudhatnák az őshonos lakók, hogy mi a jó számukra? Nem is az ő dolguk tudni, hiszen most már itt vannak a pár évvel ezelőtt a Balkán mélyéről idetelepült, társadalomfejlesztő szakemberek, ők tudják, hogy mi a jó nekünk. A kerítés márpedig mindig jó dolog, mert, ugye, a török...