Kísérleti jelleggel szeptembertől százhúsz szerbiai általános iskolai és középiskolai osztályban vezetnek be további testnevelés órákat. A terv az, hogy a következő tanévtől az összes iskolában így legyen. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az általános iskolásoknak hétfőtől péntekig mindennap lesz tornaórájuk, a középiskolásoknak pedig heti négy alkalommal. Legalábbis ebben egyezett meg az oktatási, a sportügyi és az egészségügyi minisztérium. Az ok az, hogy egyre több az elhízott, gyenge fizikai állapotú, rossz motorikus készségekkel rendelkező gyerek, az illetékesek pedig ebben látják a megoldást. A törekvésük tulajdonképpen egy projektum, amelynek lényege szerint minden gyereknek joga van ahhoz, hogy egészségesen nőjön fel. Több szülő máris nemtetszését fejezte ki, mondván, a gyerekek e nélkül is leterheltek. Erre a válasz az, hogy emiatt is van rá szükség, a tornaórákra nem úgy kell gondolni, mint sporttevékenységre. A projektum a tervek szerint arra is kiterjed, hogy orvosok látogassanak az iskolákba és kísérjék a tanulók fejlődését és egészségi állapotát.
Magyarán tehát a gyerekek nem mozognak eleget. Erre a problémára már korábban is rávilágítottak, legalábbis a régi öregek megmondták, hogy ez lesz a következménye a mértéktelen televíziózásnak és számítógépezésnek. Ennek ellenére a nyolcvanas és kilencvenes évek gyerekei még kijártak játszani, futkározni, barátkozni. Ma már egyre ritkábban találkozni labdázó fiúkkal, hulahopp-karikázó, gumizó vagy ugrókötelező lányokkal.
(Ótos András archív felvétele)
Az illetékesek szerint a probléma oka összetett. A túlzott mobiltelefonhasználat csak az egyik ok, hiszen sok mindenről elvonja a gyerek figyelmét, és elveszi az idejét a sporttól és a mozgástól is. A tanulókkal teli városi autóbuszokon és a buszmegállókon támadhat olyan érzésünk is, hogy ezek a gyerekek nem ülnek eleget az iskolában, mert azonnal azt nézik, hova ülhetnek le. Ritka az, amikor valaki átadja a helyét, legyen az illető idős, beteg, mozgáskorlátozott vagy kisgyermekes szülő. Régebben az ilyesmi nem csupán bunkóságnak, hanem szégyennek is számított. Legtöbb esetben viszont most sem neveletlenségből teszik ezt, csupán azért, mert állva nem kényelmes mobilozni, a mozgó buszon dülöngélve, kapaszkodva pedig pláne nem. Persze igazságtalan lenne mindent a mobilra fogni, meg álszent dolog is, mert a gyerekek gyakran a felnőttektől sem látnak mást, a telefon pedig nem csak arra jó, hogy elüssük vele az időt.
Az is igazságtalan lenne, ha mindent a gyerekekre fognánk. A legtöbb táborvezető minden bizonnyal egyetértene azzal, hogy igenis animálhatók, érdeklődők és nem viszolyognak a mozgástól, ha közibünk dobunk egy labdát, még mindig utánaugranak. Csak foglalkozni kell velük. Valahogy megint a szülőknél kötünk ki, akiknek erre se idejük, se idegállapotuk. Sok esetben pénzük se kirándulásokra, holott egy kis kimozdulás otthonról jót tesz. Gyakran a nagyszülőkre sem lehet számítani, mert ők is dolgoznak, hiszen a nyugdíjas korhatárt egyre csak emelik. Kontrollálatlan marad az is, hogy a gyerek mit és mennyit eszik.
Már egy jó ideje szó van a testnevelés órák módosításáról, a mai kor emberéhez való igazításáról. Az osztályzás kérdése és szükségessége is folyamatos vitákat vált ki. Az elmúlt időszakban sok szó esett a kortárs agresszióról, és arról is, hogy egyesek szerint a sport a jó megoldás a felgyülemlett feszültség levezetésére. Ugyanakkor a tornaórákon mutatkozhat meg a leginkább egyes gyerekek bizonytalansága. Amikor a piszkálódások, sértegetések, sőt zaklatások egyenes célpontjai lehetnek. Régen is voltak, akik rettegve öltöztek át az osztálytársaik előtt, mert valakik kicsúfolták őket, legtöbb esetben a testalkatuk, a kinézetük miatt. A magabiztosságot nem segíti elő az olyan tanár sem, aki a földhöz csapja a naplót, majd pedig beír egy nagy egyest, ha a tanuló nem teljesíti a feladatot. Erre is lehetett régen példát hallani. Most talán az lenne fontos, hogy a testmozgás mintegy természetesen épüljön be a gyerekek mindennapjaiba, legyen magától értetődő és ne okozzon stresszt. Szó szerint a test nevelésén legyen a hangsúly. Tortúra helyett legyen öröm a mozgás.
A kérdés végül is az, hogy az illetékesek komolyan gondolnak-e foglalkozni ezzel a jelenséggel, vagy csak a lelkiismeretük és mások megnyugtatása érdekében hozták meg ezt az intézkedést. Nehéz ugyanis elképzelni, hogy a valamivel több tornaóra eget rengető eredményt hoz.
