Tizenhét évvel ezelőtt, hetedik osztályos tanuló voltam, amikor az új tanév második napján egy fiatal, kimondottan csinos tanárnő lépett be az osztályterembe. Bája nemcsak a kamasz fiúk tekintetét ragadta meg, de mi lányok is, igazi női példaképként tekintettünk rá. A megnyerő külseje mellett azonban volt egy tekintélyparancsoló, magabiztos, határozott kiállása, melyből hamar világossá vált számunkra, hogy a tanóráin ezentúl még a mozdulatainkkal is csínján kell bánni. Mindezek ellenére egy rettenthetetlen és elszánt osztálytársam mégiscsak megpróbálta valami módon felhívni magára a figyelmet, és meglépte a mindenki számára döbbenetes cselekedetet. Félelmet nem ismerve, a tanárnő életkora felől érdeklődött. Emlékszem, a tanteremben hirtelen olyan csend támadt, hogy még a légy zümmögését is hallani lehetett. Elképedt arcokat láttam, miközben mindenki árgus szemekkel figyelte, illetve várta a tanárnő reakcióját. A válasz a tekintetében volt. Nem kellett mondania egy szót sem, értettünk mindent. Az említett vakmerő osztálytársam, hatalmas meglepetésünkre, elszégyellte magát, és a továbbiakban a hangját sem lehetett hallani. A pedagógus már a bemutatkozása első öt percében megszerezte az őt megillető tiszteletet. A meglehetősen szigorú attitűdje mögött azonban egy érző szív lapult. Igaz, hogy sokat követelt tőlünk, mégis mindvégig korrekt, egyenes ember volt, a tanóráit pedig nagy felkészültséggel, igényesen és érdekfeszítően tartotta meg. Ebből kifolyólag hamar megkedveltük, ugyanakkor tiszteltük és elismertük a tudását, felnéztünk rá. Vajon mi lehetett a titka? Hogyan érte el, hogy néhány perc alatt olyan tiszteletet keltsen bennünk, hogy az év további részében eszünkbe se jusson rendetlenkedni? Nem tudom, viszont azt igen, hogy manapság egyes intézményekben, a pedagógus megérkezése után hiába csukódik be a tanterem ajtaja, kívülről hangos gyermekzsivaj hatja át a folyosó minden szegletét. A mai generációkat ugyanis rendkívül nagy kihívás fegyelmezni, rendre utasítani, tanulásra, olvasásra buzdítani, és nehéz már egyáltalán a figyelmüket is lekötni. Ez „köszönhető” többek között a TikToknak, Snapchatnek vagy Instagramnak, amelyek szinte átvették az uralmat a gyermekek többsége felett.
Ma már mindennapos jelenség, hogy a diákok órán gátlás nélkül „beszólnak” a szerintük unalmas, igazságtalan, sokat követelő tanárnak. Manapság már példaképként sem tekintenek rájuk, hiszen ha így lenne, nem történnének olyan esetek, mint amilyenek a minap láttak napvilágot a közösségi oldalakon. A michigani Flintben található Southwestern Classical Academy egyik osztálytermében ugyanis egy 15 éves diáklány és tanárnője összeszólalkoztak, majd a tanuló hangos kiabálás közepette hirtelen felindulásból felkapta a hozzá legközelebb lévő fémszéket, majd a tanárnőjéhez vágta. Erről videó is készült, amelyen jól látszik, hogy a fiatal nő az őt ért hatalmas ütéstől elterült a padlón és néhány másodpercig mozdulatlanul feküdt. Eközben a diákok hirtelen azt sem tudták, hogyan reagáljanak a történtekre. Ezt követően az iskolába mentőt hívtak, a pedagógust pedig kórházba szállították. Az állapota szerencsére már stabil. A rendőrség közleménye szerint a tinédzsert letartóztatták és súlyos testi sértéssel vádolják. Az ilyen és ehhez hasonló elszomorító hírek tömkelegét olvashatjuk az interneten. A pedagógusok többsége tehetetlen, talán csak egy erős önképű, szigorú szabályokat lefektető tanár képes szembeszállni ezen diákkilengésekkel.
Mivel ma a pedagógusjogok világnapja van, ezért röviden visszatérnék az írásom kezdetén felhozott példámhoz. Általános iskolás, sőt középiskolás korunkban, kortársaimmal soha sem jutott eszünkbe a fent említett hasonló tettekhez folyamodni. Mi még tisztában voltunk a szabályokkal, és ha vétkeztünk, meg sem mertük mondani a szüleinknek, hiszen tudtuk, hogy úgyis a pedagógusnak ad igazat. Eszükbe sem jutott bemenni az iskolába és kérdőre vonni a tanárt, inkább minket vontak felelősségre a cselekedeteinkért. Ezzel szemben ma a tanároknak a szűkös erőforrások, a túlterheltség, a kötött tanterv, a továbbképzéseken való kötelező részvétel és a rengeteg adminisztráció mellett sokszor még a szülőktől ért támadásokkal is meg kell küzdeniük. A tanárnak olykor még azt is meg kell magyaráznia, miért adott gyenge osztályzatot valamelyik tanulónak. Emellett a rendetlen viselkedésük ellenére is nehéz a diákokat felelősségre vonni, az óráról nem lehet kiküldeni őket, de túlterhelni sem, hacsak a tanár nem akar egy felbőszült szülővel hangosan vitatkozni a folyosón.
Akkor mit tehet egy pedagógus 2023-ban? A mai viszonyok és az eddig felsoroltak mellett lehet-e egy tanár mégis példakép? Lapunk már beszámolt róla, hogy múlt kedden tüntetést tartott a négy reprezentatív oktatási szakszervezet Belgrádban. A fővárosban élő tanárok és tanítók mellett Szerbia más városaiból is érkeztek tanügyi dolgozók, hogy benyújtsák követeléseiket a kormányhoz. A szakszervezetek kérik a pedagógusok átlagfizetésének a kiegyenlítését az országos átlagbérrel, emellett azt, hogy 7-ről 10 százalékra emeljék az osztályfőnöki pótlékot, a harmadik kérés pedig a tanítóktól, tanároktól megkövetelt, terjedelmes adminisztráció csökkentése. Ha hétfőig nem teljesülnek a kérelmek, akkor a pedagógusok rövidített, azaz 30 perces tanórákkal tiltakoznak majd a továbbiakban. Slavica Đukić Dejanović oktatási miniszter elmondása szerint folyamatban vannak a tárgyalások az osztályfőnöki pótlék emeléséről, és kijelentette azt is, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy 2024-ben tovább növekedjen a pedagógusok fizetése. Mint kiemelte, arra törekszik, hogy a hivatás újra visszanyerje a megérdemelt presztízsét. A pedagógusoknak ez mentőöv lehet, a követeléseiket azonban nem biztos, hogy elfogadják.
A pedagógusok számára a tanítás nem csupán egy munka. Ők többségükben egész életükre szóló hivatást választottak, ezért igen is tiszteletet és megbecsülést érdemelnek. Nekik köszönhetik a gyerekek azt a tudást, amit a jövőben a saját hasznukra tudnak fordítani. Hatalmas föllendülés és előrelépés lenne, ha anyagilag is megbecsülnék azokat, akik erre a nem könnyű hivatásra tették fel az életüket, és társadalmilag is elismernék az erőfeszítéseiket. Ha szorosabb, egészségesebb, a kölcsönös bizalmon alapuló lenne a szülő–iskola–társadalom közötti kapcsolat, az egyaránt szolgálná a diák, a tanár érdekét, jogainak érvényesülését. Ehhez először a felborult értékrendet kellene helyreállítani. Ugyanakkor mindannyian nyernénk azzal, ha azok az emberek, akik nap mint nap kiállnak a gyerekek elé, elismerve éreznék magukat, hiszen jó eséllyel ezáltal ők is sokkal motiváltabbak lennének a munkára, a tanulásra és a fejlődésre.
Nyitókép: Molnár Edvárd archív felvétele
