HETI KÖRKÉRDÉSÜNK
Túl van-e a karácsonyi ajándékvásárláson?
Igen, már hetekkel korábban megvásároltam mindent – 24%
Nem, még most is a boltokat járom – 32%
Nem, saját magam készítek ajándékokat – 1%
Nem, számomra a karácsony nem az ajándékokról szól – 24%
Nincs pénzem ajándékokra – 19%
Az, hogy a boltokban gyakorlatilag már október végén, legkésőbb november elején megkezdődik a karácsonyi kiárusítás, egyáltalán nem biztos, hogy elősegíti számunkra a legideálisabb ajándékok megtalálását, sőt!
A bőség zavara, az adventi időszakhoz való kufár hozzáállás mintha kissé el is nyomná bennünk azt a természetes emberi szándékot, amelyet az odaszentelődés nemes fogalma jelent(het).
A vásárolt és a saját magunk által készített ajándékokban is ez lehet közös: mi magunk és az átadás gesztusa általi összetartozás érzésének megélése.
Vizsgálódó heti, a karácsonyi ajándékvásárlás idejére vonatkozó körkérdésünk szerint is mindez több módon lehetséges, akár olyképpen, hogy nem ajándékozunk, mert úgy véljük, nem ez az ünnep lényege.
Akkor viszont mi lenne az? Az áhított, a keresett, a meglelhetetlen…(?)
Úgy gondolom és jobb pillanatokban élem is, hogy az ajándék bizony elsősorban mi magunk vagyunk. Mégpedig az odaszentelődés által és nem csak ünnepnapokon. Ahhoz viszont, hogy magunkból jól adni, nyújtani tudjunk (akár egy saját kezűleg készített ajándékot vagy frappáns módon kiválasztott vásároltat), rá kell találni saját, belső értéktárunkra.
Mi az, amivel és amiből a legtöbbet adhatom, nyújthatok embertársaimnak.
A gazdaság nyelvére lefordítva: helyes kufárkodás a lelki és a szellemi erőforrásainkkal.
Azaz, legértékesebb kincseinkkel. Szinte élet-bűvészet megtalálni az egyensúlyt.
Az ajándékozás, a talán túl emelkedettnek, elérhetetlennek is hangzó odaszentelődés kapcsán eszembe ötlött a betlehemezés ősi, ám közösségeinkben ma is a legnagyobb természetességgel megjelenítődő néphagyománya. A gesztus, amikor a kisgyerekek, a „pásztorok” tiszteletüket teszik a kis Jézusnál, ajándékokat visznek a színe elé: aranyat, tömjént és mirhát. Mindegyik a királyságának, a gazdagságának, a kincseinek a legjavát.
Nem ez az ajándékozás lényege: idő, tér, mód szerencsés együtthatása?
Szinte megretten az ember a felelősségtől. Hajlamos a végletekre, rohan vele vagy túlgondolja, mikor mit vegyen, hogyan adja át.
Nincs ideális pillanat, csak a szándék van, amely a szív mélyén rejlik és csak az Isten látja.
Intim és szent dolog is tehát az ajándékozás. Különösen karácsonykor, gyereknek, felnőttnek egyaránt.
A barátaim körében nagy ajándékozó hírében állok. Ezzel nem dicsekedni akarok, ellenkezőleg. Arra késztet mindez, hogy mélyen vizsgáljam magam, a szándékaim ebből a szempontból.
Az ajándékozásnál igyekszem mindig olyasmit választani, amiről úgy gondolom, tetszik majd a szeretett személynek, illetve hasznos lesz számára, avagy régóta szeretné megkapni, de nem volt módja, ideje megvenni saját maga számára. Merthogy magunkat ritkán ajándékozzuk meg. Tárgyakkal még csak-csak, de pillanatokkal, élményekkel már nehezebben. Mintha legalábbis nem érdemelnénk.
Advent harmadik, vagyis az öröm vasárnapján írom ezeket a sorokat. Az öröm fogalma szorosan összefügg az ajándékozással. Mióta világ a világ, tudjuk, kapni öröm, adni még nagyobb. Ezzel gondolatmenetben vissza is jutottunk az odaszentelődéshez.
Tehát mégiscsak „magunkat adni” a legnagyobb ajándék és nem csak ünnepek idején.
Olykor a szó szoros értelemben vett elveszettségünk vagy annak veszélye mutat rá legerőteljesebben arra, valójában hol vagyunk otthon, hol van a „kijelölt helyünk”.
Mondhatnánk úgy is: hova tartozunk. Szép anyanyelvünk ezen kifejezése utal rá a legérzékletesebben, hogy tartozunk, elsősorban magunknak azzal, hogy betöltsük a helyet, a (szellemi) teret, amelyet nekünk jelöltek ki. Oda tartozunk, szóval, cselekedettel és el nem (!) mulasztással, ott van dolgunk. Nem először kapok ilyen jellegű „ajándékot” az élettől advent idején. Legutóbb, amikor elfogadtam, megfogadtam, hosszú távú, előremutató közösségi és egyéni foganatja lett, hogy nem „hagytam el magam”. Szüntelenül azokból a kincsekből „táplálkozom” én is, amelyek annak köszönhetően születtek, hogy maradtam a helyemen. Az adott tájban, tevékenységben, emberek között. Kölcsönösen vett és adott ajándékok ezek, amelyeken áldás van. Nem szabad(ság) elpazarolni, így gondolom ma is, ezt az újra felismerést hozta, ajándékozta nekem az idei adventem is. Ajándékká leszek, ha elfogadom.
A (zene)költőnél szebben mondani nem tudom: „Tél volt, hó esett és jöttek az ünnepek. / Gondolkodtam, mit is adhatnék neked, / amit csak én adhatok, / amiről te is tudod, / hogy igazán én vagyok. // Minden gazdagságom, hangok és szavak, / néhány általuk kimondott gondolat. / Egyet elmondtam neked, / hogyha igaznak hiszed, / mondd el mindenkinek. // Kívánj a szónak nyílt utat, / és a dalnak tiszta hangokat. / Kívánd, hogy mindig úgy szeresselek, / ahogy szeretnéd, hogy szeressenek. // Csak arról énekelek, amit igaznak hiszek, / s csak akkor szól neked, ha te is úgy hiszed. / Hisz te is úgy élsz, ahogy én. / Te is azt álmodod, amit én. / Legalábbis úgy szeretném.” (Piramis: Ajándék)
