Viharból elégtelen

HETI KÖRKÉRDÉSÜNK
Milyen óvintézkedéseket tesz vihar esetén?
Rendszeresen áramtalanítom a lakást – 34%
Minden nyílászárót becsukok a házon – 27%
Az ingóságokat zárt térbe helyezem – 5%
Kerülöm a szabad ég alatti tartózkodást – 14%
Biztosítást kötöttem viharkárok esetére – 9%
Semmilyen óvintézkedéseket nem teszek – 11%

Közeleg Szent Illés napja, a temerini magyarok fogadott ünnepe. Idén lesz 171 éve, hogy július 20-án az égből tüzet hozó próféta közbenjárását kérik a helyiek: közel kétszáz évvel ezelőtt ugyanis évekig vihar és jégeső tombolt nyár közepén a településen és határában, ahol rendszerint elpusztította a termést. 1853-ban a lakosok fogadalmat tettek: Illés napján nem dolgoznak, templomba mennek és imádkoznak. Az ígéret szerint a hagyományt megőrizték, és átadták az új nemzedékeknek.

Manapság az ünnepkör egyhetes rendezvénysorozatra nőtte ki magát, mely megmozdítja a helyi magyarság apraját, nagyját. Pár éve külön érdeklődés övezi a július 19-én megtartott családi napot, melyre tavaly is tömegek vonultak ki a temerini vásártérre. Ilyenkor a civil szervezetek programokat, foglalkozásokat szerveznek. Tavaly a jó hangulatot az sem tudta beárnyékolni, hogy egyesek már suttogták: vörös riasztást adtak ki az illetékesek, vihar közeleg. Épp befejeztük a bábkészítő foglalkozást, és készültünk az esti koncertre, amikor hatalmas széllökéssel érkezett közénk a tüzes szekeréről ismert szent: a levegőáramlat minden mozdíthatót elsöpört. A következő pillanatban megtapasztalhattuk a „derült égből villámcsapás” szólás erejét is, miközben a verőfényes égbolt egy perc alatt feketévé változott felettünk. A szél továbbra is óriásként tombolt: az ünnepre felállított hosszú, méretes lakodalmas sátrakat oly könnyedséggel mozgatta, mint ahogyan a kínaiak játszanak ünnepi felvonuláskor a papírsárkányaikkal. Az emberek ösztönösen kapaszkodtak bele a sátrak vasállványaiba, miközben én jobbnak láttam kimenekülni a csörömpölő és hullámzó óriás alól. Egy gondolat vezérelt csak: kimenekíteni a gyerekeimet a vásártérről. Szerencsére pillanatok alatt mellém szegődtek, és az autónk felé rohantunk. Már amennyire a széllöketek ezt engedték. Közben végignéztem az utcasoron, amelyet mindkét oldalról hatalmas, integető fák szegélyeztek. A viharintelmekből csak egy jutott eszembe: villámláskor tilos fa alá húzódni.

Azóta már azt is tudom, hogy az égbe nyújtózkodó oszlopoktól és tornyoktól legalább olyan messzire kell menni, amilyen magas az említett építmény vagy adott esetben fa. Erdőben a farengeteg szélső sávját kell elkerülni, és a tavak, folyók partjairól is el kell húzódni. Különösen veszélyesek a pecabotok, esernyők, vagy más fém rudak: ezeket ilyenkor nem ajánlatos kézben tartani. Kerülni kell a vezetékek közelségét is. A szakemberek szerint biztonságosabb, ha összezárt lábakkal, lábujjhegyen, a sarkunkat összeérintve leguggolunk, és legalább 5 méteres távolságot tartunk egymástól. Ne hasaljunk vagy üljünk le a földre, mert minél kisebb felületen érintkezünk a talajjal, annál biztonságosabb – állítják a hozzáértők. Arra is felhívják a figyelmet, hogy helyszínen is felmérhetjük, mennyire veszélyes a vihar. Ennek egyik fő mutatója az, hogy milyen messzire csapott le tőlünk a villám. Ezt a legegyszerűbben úgy számolhatjuk ki, hogy a fényvillanás és a mennydörgés közt eltelt időt megszorozzuk a hang terjedési sebességével (360 m/s), így máris megkapjuk a villámlás távolságát méterben.

Veszélyesnek tekinthetjük a vihart, ha a villámlás és a mennydörgés között kevesebb mint 15 másodperc telik el. Ebben az esetben ugyanis a villám hozzávetőlegesen öt kilométerre tőlünk csapott le. Sokáig babonának tekintettem a nagyszüleim meséjét arról, hogy az égnek meredő haj azt jelenti, hogy a villám kiválasztotta a következő „áldozatát”. Magyarán: erre a jelre azonnal és gyorsan távozni kell az adott helyről, és fedezékbe húzódni.

Nos, mindezekből azonban szép kevés jut az ember eszébe a vihar közepén. Én is csak a vihar magjának távolságát számolgattam a lebénult agyammal, miközben az autónkat próbáltam a fás utcából nyílt(abb) terepre kormányozni. Eközben a visszapillantó tükörben folyamatosan azt ellenőriztem, hogy a hátsó ülésre kuporodott gyerekeim rendben vannak-e. Majd eszembe jutott: talán nem is kellett volna beülnünk egy fémdobozba, miközben tüzes nyilak cikáznak körülöttünk? Akkor még nem tudtam, de azóta utánanéztem: kiderült, hogy döntéseim sorában ez volt az egyik legcélravezetőbb. A jármű ugyanis Faraday-kalitkaként véd az áramütéstől. A fizika törvényei garantálják, hogy a bent ülők közül senki sem sérül meg, amennyiben távol maradnak a fémes részektől, az ajtókat és ablakokat pedig zárva tartják. A „fémdoboz” belsejébe ugyanis nem hatol be a gyorsan változó elektromos tér, a feszültség a „kalitka” külső felén vezetődik le.

Minderről persze fogalmam sem volt, amikor a zuhogó eső sűrű függönyében csigalassan tudtam csak haladni a biztonságot nyújtó otthonunk felé. Pár kilométerrel arrébb már csitult a szél ereje, csendesedett az eső. Olyan érzésem volt, mintha kifelé haladnék a vihar gócpontjából. Nem sokáig foglalkoztam azonban ezzel a gondolattal: a megnyugvás helyett ugyanis egy felfordított kerti medence fogadott odahaza. Megjegyzem: a lehető legnagyobb, vasvázon álló ponyvás medencéről van szó, amelyet épp tisztításra ürítettünk. A több mint négy méter átmérőjű körmedence alján 20–30 centiméternyi víz maradt: ezt előző nap öt felnőtt ember sem volt képes kifordítani azért, hogy ne kelljen vödrözni. Nos, Szent Illés keze ezt megtette helyettük. Csak éppen az irány nem volt kedvező: a medence leborította a szomszéd kerítését és fél ültetvényét megsemmisítette.

Ezzel abban a pillanatban nem tudtunk mit kezdeni, így gyerekeimmel azon tépelődtünk, miért nem nyílik már a kapumotoros garázsajtónk. Gyorsan rájöttünk, hogy a művelethez villanyáramra van szükség, ami valószínűleg a vihar miatt nincs. Megpróbáltam felidézni a mesterünk áramszünetre vonatkozó instrukcióit, miközben a gyerekeimet már a házunk biztonságába tudhattam. Végül sikerült mechanikusan kinyitnom a garázsajtót, és az autónkat is behajtottam. A kapu lecsukása viszont már nehezebben ment: újabb széllökések gátoltak ugyanis abban, hogy le tudjam engedni a méretes paneleket. Egy lélegzetvételnyire mintha megállt volna a levegő: kihasználtam a vihar szusszanását, és minden erőmmel lecsaptam az ajtót. A következő pillanatban bosszúállóként kiáltozott az ég: cikázó villámokkal és csikorgó, dübörgő haraggal állt bosszút az időjárás a sikeres szökésünkért.

Mire beértem, a gyerekeim már ellenőrizték a nyílászárókat, kihúzták az elektromos készülékeket a dugaszokból, és előkészítették a gyertyákat. Erre már fel vagyunk készülve, és otthonunk biztonságában édesanyám intelmeit követjük a mai napig. Ilyenkor távol maradunk a csapoktól, radiátoroktól és csövektől is. Bár ma már tudom, hogy az utóbbival ellentétben az áramtalanítás nem csökkenti a villámcsapás kockázatát. Mint ahogyan az sem igaz, hogy vihar esetén ki kell kapcsolnunk a mobiltelefont, mert a rádióhullámok vonzzák a villámokat. Az otthonunk, ahogyan a legtöbb épület is valóban védelmet tud nyújtani a vihar ellen.

Azt azonban a mai napig nem tudom, hogyan lehet segíteni például egy villámcsapást szenvedett emberen. Mint ahogy a legtöbben annak ellenére sem kötünk biztosítást önmagunkra és vagyontárgyainkra, hogy területeinken immár rendszeresen tapasztalhatunk olyan időjárási jelenségeket, amelyekről nem tudhatunk sokat az előző nemzedékektől. Egyre sűrűbben adja tudtunkra a természet: a mesterkedéseink ellenére is ő az úr. Érdemes tehát felkészülnünk vihar témában (is).