Pete Mitchell, avagy az amerikai légierőnél használatos kódnevén Maverick (Szabadúszó) pilótaszázados 36 év után ismét botkormányt ragadott, az USA által diktált világrend ellenségei továbbra sem érezhetik magukat biztonságban.
A Top Gun 1986-os sikerfilm kissé megkésett folytatásának meséje egyszerű: jó fiúk (és korunk szellemében lányok is) harcolnak a rossz fiúk ellen, tűzzel, vassal lézervezérlésű rakétákkal. A NATO-val kötött megegyezést megszegő sötét erők tudósai egy hegyek közé rejtett, föld alatti kutatólétesítményben urániumot dúsítanak, atomot hasítanak, nukleáris hókuszpókusszal játszadoznak, veszélyeztetve a Föld népének biztonságát.
Az idő rohamosan fogy, a hírszerzők jelentik, hogy az atombomba három héten belül elkészül, az amerikai légierőnek azonnal lépnie kell! Cirkálórakétákkal vagy precíz bombázással lehetetlenség megsemmisíteni a létesítményt, a katlan körüli hegyek konfigurációja blokkolja a GPS-jeleket, summa summarum: hús-vér pilótáknak kell hatalmas kockázatot vállalva berepülniük a célpontig, és a pontos pillanatban megnyomni az F-18-as botkormányán a piros gombot.
Tekintettel a feladat komplexitására, a strike team kiképzését olyan oktatóra bízzák, akinek hatalmas tapasztalata van a gép és az ember összehangolt játékában, aki ösztönösen „megérzi” a fém és technológia terhelésbírási határait, és aki már 1986-ban aktív Top Gun-pilótaként kilőtt három szovjet MiG 28-ast... Pete Mitchell igyekszik megértetni a mai fiatal pilótákkal, köztük valamikori pilótatársának, Goosnak a fiával is azt, hogy az akció sikere csakis tőlük függ, a gépek aerodinamikai és egyéb mutatói mellékesek – It's not the pane. It's the pilot (Nem a repülőgép a mérvadó, hanem a pilóta) – hangzik el többször is, utalva arra, hogy akármilyen korszerű a haditechnika, a ravaszt még mindig emberi ujjak húzzák meg.
A film jóval nagyobb odafigyeléssel készült, mint amekkorát Hollywoodtól manapság elvárunk. A forgatókönyv a legbugyutább, a fizika törvényeivel és az emberi értelemmel szöges ellentétben álló őrültségekre is igyekszik szakszerű magyarázatot adni. A színészek olyan kifejezésekkel dobálóznak mint a ramjet (a szuperszonikus repülés sebességét kihasználó és multiplikáló léglökéses motorfajta), airframe (a repülőgép műszaki alkotóelemeinek összessége) vagy coffin corner (koporsószöglet, avagy a pilóták rémálma: a szubszonikus repülés aerodinamikai grafikonján futó, sebességet és a felhajtóerőt mutató görbék metszetének szöglete, amelybe „beleragadva” viszonylag gyakran „átesnek”, néha pedig teljesen irányíthatatlanná válnak a repülőgépek).
A fiatal nézők túlnyomó többsége azonban mindebből az okoskodásból semmit sem ért, fogalmuk sincs arról, hogy a repülési manőverek során fellépő gyorsulási erők milyen módon teszik próbára az emberi szervezetet, azt pedig legfeljebb csak néhány, mélyen a múlt évszázadban született rajongó ismeri fel, hogy a film elején megjelenő, 10 machnál is nagyobb sebességre képes (igaz, csak egy alkalommal) kísérleti tesztrepülőgép farkán mit jelképez a kis görény. Felszínes értékelést követően mindenképp azt mondhatjuk, hogy izgalmas akciófilmet láttunk, érdemes volt kifizetni a mozijegyet. Az IMDB 8,7-es osztályzata indokolt, bravó!
Ennyit a filmről, most pedig vizsgáljuk meg a blockbuster geopolitikai üzenetét. A főhős F-18-asát egy SAM (surface-to-air missile) légvédelmi rakéta darabokra robbantja, Maverick katapultál, ejtőernyőjével az ellenség támaszpontja közelében ér földet. Az amerikai légierő Tomahawk cirkálórakétái által az akcióval egy időben megtámadott katonai repülőterén, a nyüzsgés hátterében jól kivehető egy szovjet formatervezésű tehergépkocsi, de mégsem egyértelmű, hogy orosz autó. Lehet Rába, Tatra, de akár priboji FAP kamion is. A helyszín, ahol a film légi ütközetei lejátszódnak, lehet bárhol a kontinentális Európában.
Téli, hegyvidéki táj, 800–1200 méter tengerszint feletti magasság, fenyőerdők, Boszniára, Montenegróra emlékeztető vidék. A mozivásznon elénk táruló tájkép teljesen másmilyen mint az, amelyet az elmúlt két évtizedben megszoktunk a hollywoodi háborús filmekben – sárga, sivatagi homok, élettelen sziklák, az ellenség pedig rongyokba burkolózott, szakállas alak, az AK47-es valamelyik keleti változatával a kezében.
Az ellenség ilyenfajta sztereotípiája mélyen beépült a filmnéző közönség elméjébe, a jellegzetes arab akcentus is egyértelműsítette, hogy valójában kik a „rossz fiúk”. Ez előtt a gondolatmenet előtt, a berlini fal és a New York-i ikertornyok leomlása közötti időszakban is megjelentek különböző „ellenségkísérletek”, jussonak csak eszünkbe az Independence Day gondolatolvasó földönkívüliei, vagy az Ítélet napjából a robotok – jönnek, nincs kegyelem, megb...uherálnak mindenkit, kivétel nélkül!
Nos, Maverick és Goose fia most nem ilyenek ellen harcolnak, hanem egy teljesen újfajta, ismét fehér ember megborotvált arca mögé bújó ellenség ellen, amelyik nem megnevezett gyártmányú, kiolvashatatlan felségjelzésű, dollármilliárdokba kerülő, ötödik nemzedékhez tartozó vadászgépekben röpköd. Támaszpontján még régi, amerikai F-14-esek is felszállásra és bevetésre készen állnak! Zagyva, globalizált világműködésünkhöz hasonlóan definiálatlan, eredetmentes hadierő, de mégis nagyon-nagyon veszélyes.
Az, hogy a filmbeli Ellenség mégis a valamikori vasfüggöny keleti oldalával szimpatizál, a katapultáló, majd az ellenséges erdőből szökni igyekvő amerikai pilótaszázados üldözésére küldött, régi helikopter típusából derül ki: nem túl értelemszerű módon a Maverick felkutatására és meggyilkolására küldött helikopter kétséget kizáróan egy Mil MI-24-es, szovjet tankvadász, amely 1972 óta legalább félszáz ország hadseregébe eljutott (hozzánk is), de mégis az orosz és a valamikori keleti blokk államaiban „őshonos”. Páncéltörő nehéz gépfegyveréből tüzet nyit Maverickre, aki – természetesen – ügyesen elhajol a 12,7 mm kaliberű lövedékek elől…
A Top Gun Maverick egész biztosan egy teljesen új fejezetet nyit meg a háborús filmek mezőnyében, egy olyan vonalat, amely a klasszikus háborúzásra, mindenekelőtt az ember ember elleni harcára buzdít. A filmből mellőztek szinte minden high tech gadget-et, a pilóták kizárólag nyers megérzésükre, ügyességükre és akaraterejükre támaszkodva győzik le ellenségeiket. Dogfight, azaz közelharc, szuperpilóták szemtől szemben egymással. Ismét ugat a 20 milliméteres, M61-es Vulcan gépágyú, füst és tűz az égen.
A dogfight filmbeli erőltetése azért is érdekes, mert egy igencsak idejemúlt harctechnikáról beszélünk, olyanról, amely már a koreai háború után kiment a divatból, és a Top Gun 1986-os sikerének idején is már csak többé-kevésbé „nosztalgikus” feldolgozásban került a vászonra. A pilóták tehát már bő fél évszázada nem „zavargásszák” egymást az égen, ehelyett inkább sok-sok kilométeres távolságból kilövik fire and forget (Lődd ki és felejtsd el!) rakétáikat, és gyorsan elhúznak szövetséges terület fölé.
A vadászgéptervezők időközben megpróbálták kiiktatni a feleslegessé váló gépágyút az imént említett airframe-ből, ez azonban a pilótaközösség ellenállásába ütközött – így kénytelenek voltak megtartani azt, a biztonságérzet miatt. Tehát az új filmben a pilóta (és az ő bátorsága) lett ismét a mérvadó, ezt üzeni többször is a rendező, az egyik jelenetben teátrális módon a szemeteskosárba dobva az F-18-as vadászgép vaskos, technikai adatokat tartalmazó használati utasítását. A gép annyit ér, amennyit a benne ülő ember, a film üzenete egyértelműen a katonamentes, túlgépesített, mesterséges intelligenciára támaszkodó hadviselés ellen szól.
A rendező a pilótát a pilótakabinban látja, nem pedig a drónjával szatellitkapcsolatban, az akciótól több ezer kilométerre, légkondicionált konténerben ülve. A nem megnevezett Ellenség vonatkozásában a film üzenetét mindenképp nagyon veszélyesnek tekinthetjük, most, amikor a Nyugat fegyverkezik, és minden jel szerint nagy háborúra készül. A híradókból sajnos nagyon jól tudjuk, hogy az USA mellett melyik (két) ország légiereje használ még ötödik nemzedékbe sorolható vadászgépeket. Ha Hollywood ilyenfajta, szubliminális üzenetekkel hergeli a nyugati fiatalokat, ha ilyen módon igyekszik elültetni elméjükben az új ellenség képét, akkor nyilván hamarosan búcsút vehetünk Világunktól – legalábbis annak mai formájától.
