Ez a találó észrevétel az egyik, székvárosi internetes portál kommentárjai között jelent meg az összevont, május elsejei és húsvéti ünnepek idején. Az ünnepsor valóban kiürítette a várost, a népesség hiányára talán a szabad parkolóhelyek szokatlanul hatalmas kínálata mutatott rá legegyértelműbben. A Felszabadulás sugárút egyik 16 emeletes toronyháza előtt a bejárathoz legközelebb lévő két parkoló, az ún. Főhelyek is felszabadultak, az aszfalton éktelenkedő két, hatalmas, szutykos olajfolt arra utalt, hogy ez a két parkolóhely már évtizedek óta nem szabadult fel legfeljebb pár percnél hosszabb időre, és hogy a sok-sok ezer autó karterjéből kicsöpögő fáradt olajat az esőnek nem volt alkalma elmosni. Ilyen, és hasonló, apró jelekből utalhattunk arra, hogy az „újvidékiek” többsége hazament, egy részük (a gondolkodásban talán még újvidékinek is nevezhetők) a környező falvakba, vajdasági városokba a nagyszülőkhöz, rokonokhoz, a másik része pedig, azok, akik felfogásban és földrajzilag is a vérbeli újvidékiektől igen távol állnak, délre, főként Szerbia és Bosznia hegyvidékeibe. Az utóbbiak azok, akikből az elmúlt évtizedben sok-sok ezer érkezett a székvárosba, tartósan idetelepültek, számukra teljes városnegyedeket romboltak le, és építettek helyükre betondzsungelszerű épületblokkokat. Ők azok, akik nem értékelik a fákat és a zöld környezetet, hiszen, ahogy az imént említett portál egy másik kommentje üzeni: nem azért szöktek meg az erdőből, hogy itt, most kíméljék a fáinkat...
Nos, Újvidék népességének összetétele az elmúlt évtizedben (ismét) megváltozott, és ez mindenre kihatással van. A különböző rendszerek elakadásának nap mint nap szemtanúi vagyunk. A minap ivóvíz nélkül maradt sok ezer újvidéki polgár. A városi vízgyárból azzal magyarázták a történteket, hogy a szerémségi oldalon a nagy melegben észszerűtlenül használták a vizet a polgárok, locsoltak, autót mostak, minimedencéket töltöttek meg, és emiatt a város bácskai oldalán csökkent a víznyomás. A jelenség magyarázata valószínűleg sokkal komplexebb ennél. Korábban is voltak ugyanis nyári melegek, korábban is locsolták kertjeiket szomszédaink, mégsem maradtunk ivóvíz nélkül. Korábban azonban nem voltak út menti hirdetőtáblán, akciós áron reklámozott udvari műanyag medencék, nem volt épp mindenkinek mosni való autója, nem volt a 4 vagy 5 emeletesre tervezett épületekre utólag ráépítve még kettő, és ami a legfontosabb: a Marko Kraljević utca 1770-ben épült, nádfedeles házikói helyén nem állt a Király parkjához címzett, sok ezer embernek otthont adó, laktanyakomplexumra emlékeztető lakónegyed. Ilyen és hasonló lakónegyedek épülnek továbbra is, mindenfelé, ormótlan, gyakran az igényes életmód (gondolunk itt gyalogjárdára, természetes, az ablakon bejutó fényre vagy éppen pár négyzetméter pázsitra a közelben) alapfeltételeit sem biztosító épületek emelkednek hihetetlenül gyors tempóban. Az építkezésekben és az ún. városfejlődésben a rossz hírű tömeggyártási modellek minden hátrányát fellelhetjük. A lakásvételi szerződések nem tartalmaznak jövőbeni fény- vagy parkolóhiányra vonatkozó klauzolákat, manapság, amikor az emberek többsége az orránál tovább nem akar látni, az idetelepülők többsége fel sem fogja, hogy átverték őket.
Természetes tehát, hogy nem jut elég víz mindenkinek, hiszen városunk fejlődését és működését csak kevesen élik meg valóban szívügyükként. Azoktól, akik az ünnepek, vagy a nyári szabadságok ideje alatt „hazamennek”, ezt nem is várhatjuk el. Nem kérhetjük tőlük azt, hogy gondoljanak másokra. Nevezetesen ránk, akik ismertünk egy másmilyen Újvidéket is, és akik számára a profithalmozás érdekében mesterségesen beszűkített életvitel igencsak idegen!
