Minden évben, a nyárnak a legmelegebb időszakában ellepik a várost. A sáskákhoz hasonlóan hadhullámokban érkeznek, az időszerű geopolitikai helyzet függvényében többségük néha Nyugatról, néha Keletről, ami a mi, őshonos városlakók szemszögéből figyelve nem jelent nagy különbséget. Egyformán, az aktuális világdivat diktátuma szerint öltözködnek, a tetkóválasztási ízlésük is ugyanezt az irányvonalat majmolja. A lányok arcán csillám, glitter, a végtagok valamelyikén szimbólumtetkó, szándékosan megpucolatlanul hagyott, márkás bakancs, „forró” nadrágocska, befont haj. A hímvonalat az elvontság jellemzi, első pillantásra egyediként ható, de lényegében már elcsépelt különcmomentumok sokasága, általában érzékelhetően feminizált kivitelezésben... Addig, ameddig nem szólalnak meg, nem is tudhatjuk, hogy honnan jöttek. És utána sem, mert az, amit mondanak, ahogy mondják, és amely nyelven mondják, nem tartalmazza se a fajuk, se a nemzetük, de még a valamikor, nem is annyira régen, egy másmilyen világban még egyedinek számító szokásviláguk jellegzetességeit se. Összemosott ember-alfaj lepi el nyaranként városunkat, olyan, többnyire fiatal egyedek rohantak le bennünket a múlt héten, akik Európa, vagy inkább a Világ szülöttjei, és élvezni akarják életük minden percét! Felfogásuk „modern és nyitott” – ha melegem van, megmártózom a belvárosi szökőkútban, ha közelségre vágyom, leszólítom a kávézóban azt, aki megtetszik, ha pedig megtelt a hólyagom, ott és akkor ürítem, ahol és amikor jólesik. Különösebb gátlások és önkorlátozások nélkül élem rövid életemet, amelyből – tudtommal – csak egy van, és amelynek egyetlen momentumát sem veheti el tőlem senki, semmilyen megindoklással! Fesztiváljárók elnevezés alatt lehetne ezt a viszonylag új alfajt rendszerezni egy biológiai felsorolásban, az ebbe tartozókat nem igazán érdekli, hogy hol vannak, melyik városban, milyen szellemi környezetben, a lényeg számukra kizárólag a „jó” buli és annak közösségi mutatói a virtuális térben – K vagy M előjellel.
Az újvidéki sétány a fesztivál utáni reggelen (Fotó: Ótos András)
Nos, a hétvégén jó buli volt Újvidéken! A lakóépületekben a kiszáradt gitt mögött rezegtek az ablaküvegek a buli sűrűjétől mérve még három kilométernyire is, az újszerű, jobb elnevezés híján zenének minősített zaj értékét ugyanis a minél nagyobb hangerő emeli igazán magasra. A fesztiváljárók lerohanták a várost, felettek, felittak amennyit bírtak, itt hagytak nagyjából egy mázsányi készpénzt meg sok-sok tonna szemetet... És többségük hétfőn már tovább is állt. Nem igazán marad emlékezetükben a város, az emberek, se az, amit itt megtanultak vagy megtapasztaltak. Két héten belül már egy ugyanilyen, középszerű, kelet-európai városban fogják ájultra bulizni magukat, egy másik, hangzatos nevű fesztivál vaksötét toi-toi-jában fog beleragadni a papucsuk a padlón szétkent szennybe. Legfeljebb a „fergeteges buli” élményét mesélik majd másik fesztiváljáróknak, Tallinn és Isztambul között, valahol…
